Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

516 FIGYELŐ jaira lehessen fordítani. Ehhez volt szükség arra az ideológiára, amelyik az állandó megtámadottság érzetét és félelmét idézte fel a nép tudatában. Ezt a célt szolgálta az osztályharc éleződésének elmélete éppen úgy, mint a perek, tisztogatások, sokszor az öntisztulások. A lezárult forradalom, azaz a hatalom megragadásának befejezett folyamata után valahogyan el akarták kerülni a megállapodottság, a konszolidáció érzését, hiszen békés, vagyis „normális" állapotok között nem lehetett volna az emberektől, tulajdonképpen egy történeti korszak minden generációjától egyformán ilyen áldozatokat kívánni. Nem csupán a korrupció, az összefonódás lehetőségét akarták tehát korlátozni, hanem az egész társadalmat a forradalom lázas állapotában kívánták tartani. Másodlagos kérdés, de azért nem elhanyagolandó, hogy mindemellett visszanyúltak az ortodox egyház számos eljárásához, fogásához (Sztálin ezt amúgy is mesterien elsajátította a tifliszi szemináriumban). Sokan írtak már arról, mennyi hasonlatosság van a korai kereszténység szokásai (nyilvános gyónás stb.) és a bolsevik párt tagjainak a taggyűlés előtti, tehát nyilvános önkritikái között. Ugyanígy nagyon nagy a formai hasonlóság a perek lebonyolítása és a nyilvános megbánás között, amit a középkori egyház alkalmazott szívesen ugyancsak a hit megerősítésének céljából. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Sztálin a párt túlnyomó többsége és sok tekintetben a nép nagy része számára nem tömeggyilkos, még csak nem is egyszerű diktátor volt, hanem karizmatikus vezető, aki az egyszerű emberek többsége akaratának kifejezője volt. Még Magyarországon is látni lehetett ennek nyomait, pedig Magyarország igazán más kultúrkörbe tartozik, itt amellett a szovjetellenességnek az 50-es évek elején voltak hagyományai, s nem csupán nyomokban. Ha ez így volt Magyarországon, vagy akár Európa-szerte, mennyivel inkább így lehetett a Szovjetunióban. Mégis, Sztálin halálának hírére, meg temetése napján nagyon sok könnyező, síró embert lehetett látni a főváros utcáin, s ezeket az embereket a sírásra vagy a könnyezésre senki sem kényszerítette. A ma fiatalabb generációi már nem látták ezt, nem éltek benne, s így mind kevesebb a remény arra, hogy mindezt belülről értsük meg, és értelmezzük. Pedig erre lenne szükség ahhoz is, hogy a perek, az állandó megtorlások, az önkritikával, kritikával vegyes represszáliák légkörét, működési mechanizmusát, s mindezekkel együtt valódi értelmét megfejthessük. Volt természetesen az igazi nagy pereknek egy másik értelme is, amivel alighanem többet kellene foglalkozni, mint eddig tették. Arra a sokkra utalok, amely az egész sztálini politikát érte Hitler hatalomra kerülésével, majd még inkább (s ez a fontosabb is) hatalmának megszilárdulásával, tartóssá válásával. Kétségtelenül megnőtt a külső veszély, labilissá vált az európai helyzet. A szovjet külpolitika erre elég gyorsan reagált a Népszövetséggel szembeni politika megváltozásával s a Franciaországhoz való közeledéssel. Hogy meddig lehet Franciaországra számítani, kezdettől fogva kétséges volt, s hamar bebizonyosodott, hogy nem is olyan sokáig. A külső veszély megnövekedése pedig kiélezhette a belső ellentéteket a szovjet párt vezetésében is, vagy legalábbis Sztálin és a köréje tömörült politikai mag táplálhatott ilyen félelmeket. S lehetett ilyen félelem a párttagságban is, amelyik vita nélkül elfogadta azokat a rendszabályokat, amelyeket ezekben az években