Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

510 FIGYELŐ litika — s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni — a párt tömegeinek nagy többsége számára rokonszenves volt, amiként az orosz műszaki értelmiség is lelkesedett érte. Számukra a szocializmus építése egy országban az iparosítás gyorsított ütemét jelentette. S persze a társadalom egészének egyfajta átalakítását, amiben ismét csak egyetértett a párttagság többsége, az értelmiség jelentős része és a régi ipari munkásság is. 5. A helyzet sajátosságai közé tartozott egyebek között az, hogy a továbbfejlődés irányáról mihamarabb dönteni kellett. Bizonyos mértékig valamiféle automatizmus működött: a gazdaság talpraállítása csak úgy történhetett meg, hogy viszonylag alacsony gabonaárakat állapítottak meg, s a felhalmozás nyújtotta ütemben rekonstruálták az ipart. Kezdetben természetesen növekedett a parasztság termelési kedve, úgy is mondhatjuk, egyáltalában visszatért a termelési kedve, hiszen az ún. hadikommunizmus rekvirálásaival összehasonlítva a terményadó rendszere és a piaci mechanizmus helyreállítása önmagában is jótékonyan hatott. Néhány év után azonban a piaci mechanizmus stimuláló hatása elmúlt, az emelkedő ipari árak mellett az árutermelés a falun csak akkor lett volna fenntartható, vagyis kifizetődő a közepes és annál nagyobb gazdaságok számára, ha emelik a gabona felvásárlási árát. A gabonaválság az 1920-as évek végén, 1927-28-29-ben az árutermelő parasztság logikus reakciója volt: az agrárolló kinyílására a piacra termelő gazdaságok a termelés csökkentésével, a megtermett gabona visszatartásával, tárolásával (azaz „spekulációval") válaszoltak. Ezzel új, kimondottan harci helyzet keletkezett éppen a döntés kényszere révén. Vagy emelik a mezőgazdasági termékek árait, ami egyértelmű az ipari fejlesztés csökkenő lehetőségével, vagy a parasztokat az alacsony árak elfogadására kényszerítik. Lehetett volna persze ideig-óráig lavírozni, a megoldásokat vegyíteni egymással, elodázni a döntést, de végül mindenképpen dönteni kellett. Ha külföldi tőkére nem lehet számítani (márpedig a kisajátítás következtében belátható évtizedekre ez semmiképpen sem jött szóba), csak a mezőgazdaságból lehet kivonni tőkét, hiszen a lakosság nem agrár része a népességnek olyan kis részét tette ki, hogy a belőlük kisajtolható tőke alig jelentett valamit. A Sztálin vezette többség végül gyorsan döntött, mégpedig olyképpen, hogy felszámolja az egyéni árutermelő parasztgazdaságokat. Ezzel nagyon hosszú időre eldőlt a diktatúra vagy demokrácia kérdése. Még ha a szegényparasztságot, a kevés pénzzel rendelkező, vagy nincstelen paraszti népességet sikerül is szembefordítani a közép- és gazdagparasztokkal, akkor sem lehetséges a pártdiktatúra megszüntetése, hiszen az elhatározott intézkedésekkel akarva-akaratlanul polgárháborús helyzet állandósult. A szegényparasztságot a tehetősebb paraszti rétegek javaival, az áttelepített kulák- és középparaszti népesség házaival, ingóságainak, ruhaneműinek szétosztásával, temelőeszközeinek és állatállományának kisajátításával és a közös gazdaságoknak adományozásával érdeketté tették ebben a küzdelemben, legalább egy időre. Az átalakulás első éveiben a szegényparaszti bizottságok a mezőgazdaság átszervezésének fontos segítői, sokszor a kitelepítések kezdeményezői voltak, hiszen anyagilag is érdekeltté tették őket a szövekezetesítésben, s mindabban, amit ez jelentett. Idővel persze lanyhult ez a segítség, s egy idő után már csak a reguláris hadseregre lehetett számítani, de addigra már nagyjából megtörtént, ami-