Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

508 FIGYELŐ nak nevezünk. Az ipar és a kereskedelem államosításával nemcsak a belső, hazai, hanem a külföldi eredetű tőkét is államosították, mégpedig kártalanítás nélkül. Ezzel azonban hosszú távra valószínűtlenné tették a külföldi tőke beruházó tevékenységét a Szovjetunióban. Az orosz ipar modern, a századforduló körüli évtizedekben létrejött része, amely az ipari forradalom újabb hullámával, a robbanómotorral, az elektromos energia alkalmazásával volt kapcsolatban, gyakorlatilag külföldi tőkével létesült. Más megközelítésben úgy fogalmazhatjuk ezt meg, hogy a modern gyáripar túlnyomó része idegen tőkével létesült, s zömmel külföldi tulajdonban volt. Az ipar államosítása, az angol, francia, illetve francia eredetű belga, német és amerikai tőke kisajátítása egy egész történeti szakaszra lehetetlenné tette a külföldi beruházásokat a szovjet-orosz iparosításban. Igaz, a NEP meghirdette a külföldi tőke számára is a visszatérés lehetőségét, de ezt a külföldi tőke természetesen nem vette komolyan. Néhány kaladortól, egy-két, a szovjet rendszerrel rokonszenvező, meg vele nagy üzleteket lebonyolító tőkéstől eltekintve (ez utóbbinak a mintája az az Armand Hammer, aki rövid idő alatt megtízszerezte vagyonát az 1920-as évek első felében, nyilván nem elsősorban a szovjetek számára előnyös üzletekkel) csupán néhány német vállalat jelentkezett, azonban ezek is azonnali készpénzfizetés ellenében szállítottak. A külföldi hitelek beáramlása az ország iparába 1917 után gyakorlatilag megszűnt. A külföldi beruházásokat csak egy esetben lehetett volna visszacsalogatni az országba: az államosítások visszacsinálásával, vagy az azzal egyenértékű kártalanítással. De akkor tulajdonképpen mire volt jó az államosítás? Lehet, hogy a kártalanítás nélküli államosítás megvalósításában szerepet játszott a közelgő világforradalom győzelmébe vetett hit, de ez a forradalom nem valósult meg. Felmerült azonban a „hogyan tovább" kérdése. Az egyik megoldás, a forradalom feladása, a visszatérés a korábbi gazdasági rendszerhez a párton belül nem jött szóba. Maradt a másik lehetőség: valamit kezdeni kellett a forradalommal. A háború évei, a polgárháború pusztításai során tönkretett gazdaságot rekonstruálni kellett, s meg kellett kezdeni az ipar átépítését, az ország iparosítását. Nem lévén külföldi tőke, a belső felhalmozást kellett fokozni, a teljesen tönkrement ország eredetileg sem gazdag, s az elmúlt évek során toprongyossá szegényedett lakosságát kellett tehát további nélkülözésekre kényszeríteni. Az önerőből történő iparosítás — akár tetszik, akár nem — egy paraszti többségű országban csak a parasztság rovására történhetett. Ez elkerülhetetlenül kiélezte a parasztok, elsősorban természetesen a birtokos parasztok és a bolsevikok viszonyát, s ezzel mozgásba hozta azt a mechanizmust, amely a párt önkényuralmához vezetett az országban, s Sztálin és a pártvezetés szűk csoportjának diktatúrájához vezetett a pártban (s ezzel természetesen az egész országban). S ez nem elsősorban ütem, vagy mérték kérdése, hanem magának az alapvető folyamatnak a problematikája. Vagyis egy lassúbb, kíméletesebb iparosodás esetén is ugyanarra a végeredményre vezetett volna, ha talán nem is élezte volna ki ennyire az ellentéteket. A bolsevikok győzelme a polgárháborúban elkerülhetetlenül szembeállította őket a birtokos parasztsággal, kettősen is. Egyszer, mint birtokos parasztokkal, akiket szövetkezetesíteni kívántak, másodszor mint azokkal, akiknek terhére kívánták elsősorban megoldani az iparosításhoz szükséges tőkefelhalmozást. Ez más szavak-