Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

506 FIGYELŐ ni hagyja őket az állam, vagyis, ha maga a párt rossz politikájával nem provokálja a parasztságot), s ez nagyon nagy dolog volt egy túlnyomóan paraszti népességű országban, de önmagában nem volt elégséges. A parasztság nagy tömegei bármikor más álláspontra helyezkedhettek a párttal szemben, ha a gazdaságpolitikában vagy egyéb területen változás történik, amint az tulajdonképpen be is következett az 1920-as évek végén. A birtokos parasztság érdekeinek figyelembe vételével jött létre a történelmi kiegyezés a párt és a parasztság között: az új gazdasági politika (NEP). Ezért a modus vivendiért azonban a párt — törekvéseit tekintve — súlyos árat fizetett: gyakorlatilag befagyasztotta az új társadalom megvalósításával kapcsolatos (nyugodtan mondhatjuk, forrófejű) elképzeléseit. Ma már nem tudjuk, hogyan is képzelte Lenin a továbbiakat. Az, hogy szóban és írásban a NEP tartós fennmaradásáról szólt, nem jelent sokat, abban a pár évben, ameddig még élt, ezt kellett mondania akkor is, ha mást gondolt. H. G. Wellsnek adott interjújával kapcsolatban Wells leírta, hogy amikor erről kérdezte, Lenin azt mondta, hiszen tudja, milyenek a parasztok. Területenként, elszigetelve úgy lehet végrehajtani az átalakulást, hogy nem támasztanak majd nagyobb ellenállást — s eközben Lenin előre hajolva kacsintott. Ez az adalék pl. arra utal, hogy néhány évnél többre Lenin se becsülte a NEP fennmaradását. De ha el is fogadjuk, amit egyébként írásai tartalmaznak (a kacsintást természetesen nem!), akkor is az a helyzet, hogy a NEP-pel rendkívül törékeny egyensúly jött létre, amelyet akár egy rossz termés is felboríthatott. S ez egyértelmű lett volna a harc kiújulásával a párt és a parasztság között. Ilyen körülmények között csak egy rendkívül szervezett, központosított párt lehetett képes a hatalom megtartására, kezdetben kisebb körzetekben, majd fokozatosan kiterjesztve uralmát az egész országra. Vitázó párt, platformokat ütköztető és azokon folyamatosan vitatkozó párt bukásra lett volna ítélve. A felismerés kézenfekvő, ebből következett a platformszabadság eltörlése a párt X. kongresszusán, s ez a helyzet a magyarázata annak, a pártküzdelmek során miért mindig azok győztek, akik a platformszabadság eltörlésének fenntartásán fáradoztak. (Itt nem csupán Sztálinra és híveire gondolok. A platform-tilalomnak rendszerint azok soraiból támadtak ellenzői, akik korábban maguk is a platformszabadság eltörlése mellett voltak, s ez az ellenzés rendszerint akkor következett be, amikor meghiúsult az az elképzelésük, hogy a saját vonalukat elfogadtathatják a párttöbbséggel.) A helyzetet bonyolította, hogy a pártnak saját tömegbázisáért is küzdenie kellett, bármilyen kicsiny volt is az. S ezt a küzdelmet a kronstadti matrózlázadás leverésével stratégiailag elvesztette, vagyis az a tömegbázis, amellyel kezdetben rendelkezett, szembefordult vele. A kronstadti matrózok felkelésének leverése lényegében lezárta azt a folyamatot, amelyet a párt és tömegbázisa közötti szakadás folyamataként jellemezhetünk. A felkelés és a párton belüli politikai áramlatok megszüntetése, vagyis a párt egységének állandó hangoztatása, a mindent ennek alárendelő politika között nagyon szoros az összefüggés. Gyakorlatilag rendkívüli állapot az országban, hosszú évtizedeken át, nem fért össze a vitaszabadsággal az egypártrendszer lehetőségeit kihasználó és arra támaszkodó párton belül. A párton belüli vitaszabadság előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül vagy ahhoz vezet, hogy kiéleződnek a párton belüli viták, s ezzel veszély-