Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

502 FIGYELŐ ráció kérdéseire, vagy éppen a jugoszláv belső fejlődésnek akkor a szovjet mintát nem hogy meghaladó, de éppenséggel azt másoló, átültető törekvéseire, a módszerektől az intézményekig stb. Később, a Kínai Kommunista Párt 1949-es győzelme után Sztálin már nyilván figyelembe vette a jugoszlávokkal kapcsolatos rossz tapasztalatait, s ez is szerepet játszhatott a szovjet-kínai viszony alakulásában 1949-1953 között abban, hogy a kínai pártnak viszonylag szabad keze volt politikája kialakításában. Általában a hidegháború egyes diplomáciai és katonai lépéseinél nem ártana figyelembe venni a kronológiát. Az események egymásutánja arra utal, hogy szovjet részről többnyire válaszlépésekről volt szó. S ez tökéletesen egybevág a gazdasági és politikai körülményekkel. A Szovjetunió óriási vér- és anyagi veszteséget szenvedett, gazdasági téren nem lehetett versenyképes az Egyesült Államokkal, különösen nem közvetlenül a háború után. Az atombomba egyelőre még amerikai monopólium volt, ezért sem volt, lett volna reális szovjet katonai terjeszkedés Európában. A Szovjetunió tehát aligha fontolgathatott hódító terveket. Erre utal a kelet- és közép-európai országok politikai helyzete is. 1945 elején a Moszkvából hazatért kommunista vezetők Magyarországon leintették azokat a párttagokat, akik már akkor a proletárdiktatúra követelésével léptek fel, mert nyilván olyan eligazítást kaphattak Moszkvában, hogy Magyarországon (s persze az egész zónában Finnországtól Görögországig) polgári demokratikus politikai berendezkedésre kerül sor, amelyben a kommunista pártnak is megvan ugyan a maga szerepe, s amely jóindulatú külpolitikát folytat a Szovjetunió irányában. Évekig ez volt az alapkoncepció, amely tulajdonképpen csak 1947 végén változott meg meglehetős hirtelenséggel. Ekkorra éleződött ki a szovjet-amerikai viszony, de a helyzet annyiban továbbra sem változott, hogy a szovjet lépések rendszerint válaszlépések voltak, legalábbis 1949-ig, az NDK megalakulásáig. Talán az egyetlen kivétel a berlini blokád volt, a leginkább elhibázott külpolitikai lépés a Szovjetunió részéről. Egy, a Szovjetunió iránt jóindulatú külpolitikát folytató, polgári demokratikus politikai rendszer Közép- és Kelet-Európa kisebb országaiban, amelyek többnyire felvonulási terepül szolgáltak a Szovjetunió ellen, tökéletesen kielégítette (volna) Moszkva érdekeit. Erre 1946 végén Sztálin nem egy megnyilatkozásában utalt is. Külön kell kezelni a koreai háború ügyét, amely eredetét tekintve még ma sem tisztázott. Ha hinni lehet Hruscsov emlékiratainak, a Szovjetunió nyilvánvalóan ellenezte a háborút, amelyet elsősorban Kína támogatott. (Hogy a kezdeményező szerep kié, abban milyen szerepet játszott Észak-Korea, ma még szintén bizonytalan.) A Szovjetunió egyértelműen igyekezett távoltartani magát a katonai eseményektől, s az észak-koreai csapatok veresége után diplomácai útra igyekezett terelni a dolgot. Végül is szovjet közvetítéssel történtek meg az eső tárgyalások. Mindez azonban éppen úgy találgatás, mint amilyen az ellenkezője lenne. Egyetlen emlékirat sem hivatkozik konkrét tényekre, mindegyik csupán hallomások alapján írja le az eseményeket. Nagyon is bizonytalan tehát, hogy ez önálló szovjet kezdeményezés lett volna. Tulajdonképpen a defenzív politika követelményeinek felel meg az a beszéd is, amelyet Sztálin a XIX. kongresszus zárszavaként mondott el, s amely jelez egy