Századok – 1990
Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487
496 FIGYELŐ bákban marasztal el. A párt vezető kádereinek szemében sokkal elfogadhatóbb lehetett a „durva" Sztálin, akivel szemben csak olyasvalaki jöhetett volna szóba, aki „udvariasabb" lett volna, mint ő, mint — mondjuk — Trockij, aki „sohasem lett bolsevik", hogy a többi megnevezett személyiségre ne is utaljunk. Sztálin később, a viták során utalt is arra, hogy vele szemben „csak" ezt a bírálatot tartalmazta Lenin üzenete a kongresszushoz, amely nem vonta kétségbe sem alkalmasságát a vezetésre, sem politikáját, sem elvi szilárdságát. Jól érzékeltetik a szerzők azt a folyamatot, amelynek során Sztálin a párt többségi szárnyának vezetőjeként megszerezte a hatalmat. Arra is utalnak, hogy az ideológiának milyen nagy szerepe volt ebben, csupán meglehetősen keveset írnak a leninizmus, mint fogalom megszületéséről, pedig az éppen ezekben a kritikus években, a párt irányítóinak küzdelmében jött létre, s máig magán viseli ennek a káros örökségnek minden vonását. Akár akarjuk, akár nem, Leninről a Sztálin által ebben a hatalmi küzdelemben formált kép az uralkodó, többnyire még a történészek körében is. Ugyanakkor viszonylag keveset írnak az alapjelszóról, ami ebben a küzdelemben fogalmazódott meg rendkívüli hirtelenséggel, s ennek a jelszónak a szerepéről az irányzatok küzdelmében. A „szocializmus egy országban" jelszóról van szó, amelyben megtestesül az új helyzet előidézte fordulat: a világforradalom elvetélt, ami megmaradt, az talán a lehetőség volt a cári birodalom keretei között a társadalom átalakítására. Másutt még foglalkozunk azokkal a kérdésekkel, amelyeket ez a fordulat felvet, s a következményeivel is, itt csupán azt hangsúlyozzuk, hogy egyensúlyt kellett volna teremteni a biográfiában a két egymásnak ellentmondó tétel között: hogy ti. Sztálin nem volt értelmiségi módon gondolkodó, ideologikus alkat (ez valóban így van), s hogy mégis ő volt az, aki ezt a nagyjelentőségű ideológiai fordulatot sikeresen végrehajtotta (ez is így van), miközben a pártvezetés ideológia iránt sokkal fogékonyabb tagjai ehhez pusztán asszisztáltak. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, csupán azt jelezzük, hogy nem reális a szerzők által erről rajzolt kép. Csupán mellékesen említjük ebben az összefüggésben, hogy a Lenin-kultusz, ami Lenin halála után kialakult, s ami sokszor a pravoszláv vallás nyújtotta formákat öltött, szintén fegyver volt a hatalmi harcban. Ennek a harcnak a jegyében épült fel a Lenin-Mauzóleum, jöttek létre a vörös sarkok — ebben a folyamatban Sztálinnak óriási segítséget nyújtott mindaz, amit a papi szemináriumban tanult. A beszédei is magán viselik mindazokat a jegyeket, amelyekkel az ortodox egyház papjai fordultak a hívőkhöz, s ezek a stílusjegyek nyilván megkönnyítették az eszmék befogadását szerte az országban. Az 1920-as évek második felétől a második világháborúig terjedő időszak néhány kérdésével még részletesebben foglalkoznunk kell, ezért ezekre a dolgokra itt nem térünk ki. Nem kerülhetjük meg azonban a háború kérdéseit, s Sztálin felelősségének egész bonyolult problematikáját a németek „váratlan" támadásában. S ha ennek meglehetősen nagy teret szentelünk, annak egyebek között elsősorban az az oka, hogy maga a háborút megelőző időszak, általában a külpolitika kérdései meglehetősen bonyolultak. A szerzők pedig sok tekintetben leegyszerűsített képet adnak ezekről az eseményekről, s bennük Sztálin személyes szerepéről.