Századok – 1990
Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487
FIGYELŐ 497 A 30-as évek második felében mindinkább kirajzolódott annak a hét hatalomnak a tevékenysége, amelyek meghatározták a világpolitikát. Európában Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és a Szovjetunió, a tengeren túl pedig az Egyesült Államok és a távolkeleten Japán. A kínai forradalom évtizedei ugyan már jelezték, hogy perspektivikusan számolni kell a világ eme legnépesebb országával is, ez azonban — sokban a polgárháború miatt — még esetleg évtizedekig várathatott magára. Ebben az említett hetes játszmában kellett a Szovjetuniónak a másik hat tényezőt olyképpen kijátszania egymás ellen, hogy elkerüljeaz ellene irányuló egységfront létrejöttét, vagy hogy e hatalmak egy nagyobb csoportja oly módon szövetkezzen ellene, hogy kétfrontos harcot kelljen vívnia. Természetes, hogy minden ország a maga biztonságának megőrzésére, biztosítására törekszik. S az is természetes, hogy a technika minden változása ellenére is olyan mértékben uralták a gondolkodást ekkor még az I. világháború tapasztalatai, ami magyarázatként szolgálhat a területi gyarapodás taktikájára. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió a 20-as években, a 30-as évek elején meglehetősen elszigetelt volt, a világpolitikában csak olyan esetben jutott szóhoz, amikor semmiképen sem lehetett kikerülni bevonását az eseményekbe, és sem gazdasági súlyának, sem potenciális nagyhatalmi létének megfelelő presztízst nem élvezett. A világháborúban győztes hatalmak nem tárgyaltak vele, csupán Németországgal alakultak ki megfelelő kapcsolatai, amelyek azonban fokozatosan devalválódtak.A Szovjetunió hivatalosan nem ismerte el a versailles-i békerendszert, s ezzel szabad kezet biztosított magának a jövőre nézve. Az önmagára támaszkodás természetesen kifejlesztette a szükséges védekezés gondolatát. A Szovjetunió feszített gazdasági növekedése csak olyan légkörben volt lehetséges, amelyben a népet állandóan a fenyegető külső veszélyekre figyelmeztették, hogy ezzel indokolják a katonai erő (illetve annak alapja: a gazdasági növekedés) fokozásának szükségességét. Az elzártság, a kizártság érzete a nemzetközi politikából amúgy is elkerülhetetlenül kifejlesztett valamiféle erős érzékenységet az országot fenyegető háborús veszélyek iránt, amit a nemzetközi viszonyok legkisebb változása esetén is felfokozottan lehetett észlelni. Ugyanakkor az ország gazdasági erősödése, s ennek nyomán a katonai potenciál növekedése a közvetlen szomszédokban sokszor idézett elő pánikhangulatot, ami hozzájárult a kölcsönös félelmekhez. A külpolitikai manőverezés számára akkor nyílt lehetőség, amikor Hitler hatalomra jutott, s rövidesen több tanújelét is adta: Németország nem nyugszik bele az I. világháború okozta csonkultságba. Ez volt az a pillanat, amikor a Szovjetunió számára megtört a jég, s Nagy-Britannia és Franciaország ismét számításba vette potenciális ellensúlyként Németországgal szemben. A Szovjetunió belépett a Népszövetségbe, megkötötte a maga szövetségesi szerződéseit Franciaországgal és Csehszlovákiával. Látszólag visszanyerte elvesztett, vagy 1917 óta tőle megtagadott nemzetközi súlyát, tekintélyét. A valóságban azonban ezzel kezdetét vette a II. világháborúhoz vezető rendkívül bonyolult pókerjátszma. A Szovjetunió számára ez a játszma elsősorban azért folyt, hogy elkerülje a háborút a lehetséges ellenfelek bármelyikével, de kezdettől fogva szerepelt benne egy másik törekvés is: pozícóinak visszanyerése, vagy legalábbis megerősítése a
