Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

488 FIGYELŐ badon, kötöttségektől mentesen kutatni az 1917-1953 közötti korszak levéltári anyagában, de még a cári hatalom utolsó évtizedeinek irattermelésében sem, különösen nem a külügyi és a belügyi iratokban. A szovjet rendszer túlságosan zártnak bizonyult ahhoz, hogy a tudományos kutatás tárgya lehessen, még a „kortörténetnek" az igényességet eleve leszállító mércéjével mérve sem. Nem véletlen tehát, hogy a rendszer meghatározó történeti személyiségének tudományos igényű biográfiája sem készülhetett el, sem külföldön, sem nálunk. Mert azok a munkák, amelyek Sztálin személyével foglalkoznak, a legjobb indulattal sem nevezhetők tudományos életrajzoknak. Abban az értelemben talán igen, hogy vannak munkák, amelyeknek szerzői tárgyilagosságra törekszenek, de minden más tekintetben ezek az életrajzok is nélkülözik a tudományosság technikai minimumát. A technikai hiányosságok pedig egy ponton túl már természetesen tartalmiakká válnak. Ez az a pont, ahol az eddigi Sztálin-életrajzok éppen úgy nélkülözik a tudományos kritériumokat, mint a Szovjetunió történetével foglalkozó minden más munka is, akár apologetikus tanulmányokról, akár kritikai igényű munkákról van szó. Az alapvető ismeretanyagok hiányoznak ahhoz, hogy az első megfelelő színvonalú Sztálin-biográfia elkészíthető legyen, kísérletezzenek vele akár keleten, akár nyugaton. Béládi és Krausz kötete ebben a szituációban született, s a fentiek figyelembevételével már az is elismerést jelent, ha azt mondjuk, hogy — minden vázlatossága ellenére is — igyekszik áttekinthető képet rajzolni a szituációról, a körülményekről, a személyiség teljesítményének mérlegét a lehetőségek szerinti objektivitással igyekezve megvonni. Kortársak, vagy közvetlen utódok esetében elképzelhetetlen a történeti objektivitás, a zsigereinkben érezzük még az alig több mint 70 év történetét, amivel egy Sztálin-életrajzban meg kell birkózni, s a borzalmak tönte -ge, a vérfolyam, ami ezt a korszakot ellepi, aligha tesz lehetővé túlságosan nagy objektivitást. A történelem számos kiemelkedően véreskezű világbirodaloma-lapítójáról a ma történésze évszázadok, esetleg egy-két évezred távlatából hideg tárgyilagossággal, sőt szenvtelenséggel képes írni, közvetlen elődökről azonban sohasem. Scipio, Attila, Nagy Károly, Dzsingisz kán, Tamerlan — hogy csak a nevesebbek közül említsünk néhányat — egész törzseket, népeket irtottak ki, telepítettek át, hatalmas területeket romboltak le, égettek föl, falvakat és városokat tettek a földdel egyenlővé, még a mi Gézánk és Szent Istvánunk is meglehetősen véres kézzel terjesztették a kereszténységet. Velük képesek vagyunk tiszta tudományos keretek között foglalkozni, hiszen tetteik ma már csupán nagyon messziről érintkeznek világunkkal. Az említettek esetében is másképp volt ez akkor, amikor a történetíró még túlságosan közeli korban írt róluk, s másként volt és van megfelelő időtávolságban. Sztálin személyét, történelmi szerepét tehát nem lehet teljes elfogulatlansággal elemezni ma még. Ebben a tekintetben elismerésre méltó a szerzők törekvése, mert nem hagyják eluralkodni magukon és munkájukon érzelmeiket, vagy korunk érzelemhullámzását, hanem a körülmények lehető figyelembevételével mérlegelnek. Az első magyar Sztálin-életrajz tehát e tekintetben is a jobbak közül való, aminek csak örülni lehet.