Századok – 1990

Közlemények - Boros Zsuzsanna: A III. Köztársaság összeomlásának előzményei. Az 1940-es francia–német fegyverszüneti egyezmény III–IV/462

476 BOROS ZSUZSANNA Az 1936-os példa azonban oly rémisztőnek bizonyult, hogy a kormányok nem hagyhatták figyelmen kívül a baloldalinál sokkalta nagyobb példányszámú szélsőjoboldali sajtó propagandáját, mindenekelőtt a nagy befolyású Action Fran­çaise — és más folyóiratok — elsőrangú publicistái tollából, amely odáig ment egy „idegen": zsidó és kommunista — vagyis szovjet, jobb esetben csak csehszlovák (25 évvel ezelőtt Szerbiáért kellett Franciaországnak háborúzni — s hol van most Szerbia —, most Csehszlovákiáért kellene harcolni; ki hallott 20 évvel ezelőtt Csehszlovákiáról — írták többször a maurrasisták) érdekeként folytatandó háború elítélésében, hogy a konzekvencia mindenki számára nyilvánvaló és egyértelmű le­hetett: maga a francia rezsim — idegen. Mind belső, mind külső céljaiban a fran­cia néptől idegen érdekeket szolgál — megérett a pusztulásra. Ekkor még nemigen gondolnak a háború előidézte bukás lehetőségére, éppen ellenkezőleg: a fő érv az, hogy egy győztes háború a szovjet rendszer, a proletárforradalom győzelmét jelen­tené Franciaországban is, fő ellenfelének, Németországnak a megsemmisítével — erről ír számtalanszor a tehetséges maurrasista író, publicista Thierry Maulnier.29 Függetlenül a náci társadalomelv elvetésétől, vagy többé-kevésbé elfogadá­sától, a rendszer megoldást kínált a kommunizmus és szocializmus ellen. Összegez­ve: a nacionalista francia jobboldal nagy része számára a németellenesség vagy el­veszíttette raison d'être-jét, vagy a „kisebbik rossz"-nak bizonyult. A harmincas évek közepének mélyre nyúló strukturális — a felszínen gazdasági és politikai — válsága (inkább az utóbbi, mint az előbbi) folytán a centrista Franciaországban a szélsőségek jutnak jelentős szerephez, s ez egy pillanatra felborítani látszik a rend­szert — ám 1938-ra már úgy tűnik, minden marad a régiben. 1934 és 1936 nyoma­it azonban lehetetlen kitörölni azért is, mert a válságot előidéző mélyebb okok nem szűntek meg, másrészt pedig a náci Németország egyre agresszívebbé válása felbo­rítja a bal- illetve a jobboldal hagyományos külpolitikai preferenciáit, összezavar­ja a korábban egyértelmű frontokat. Etiópia, a spanyol polgárháború, az Anschluss és München úgy osztja meg a francia politikai társadalmat, hogy — bár a fent jel­zett szélsőjobboldali pacifizmus a legdöntőbb változás a korábbi évek külpolitikai megoszlásához képest — a kép nem ilyen egysíkú, hanem szinte minden politikai csoportosuláson belül találhatók „munichois"-k és „antimunichois"-k egyaránt. Általánosabb jelenség a jobboldalon (a szélsőjobb és a vele ebben több pon­ton érintkező konzervatív jobboldalon), hogy a külpolitikai védelmi érdekek a bel­ső harcoknak rendelődnek alá — illetve a reális helyzetfelismerés csorbul az ideo­lógiai látószög torzító tükrében. Ugyanakkor mások nem hagynak fel a hagyomá­nyos németellenességgel, és a nemzeti veszély elhárítását már nem a megbékélte­tési politikában vélik megtalálni. A klasszikus, nacionalista jobboldal egyes képvi­selői azonban egyedül maradnak, ha a fennálló rendszerhez és a hagyományos na­cionalizmushoz is hűek akarnak maradni. (A legjobb példa erre éppen a háborús miniszterelnök Reynaud.) A hagyományos jobboldali pártok más tagjai viszont — a szélsőjobboldallal egybecsengően — a belső „felemelkedés" primátusát, vagyis a rendszer megváltoztatását a külpolitikai lépések előfeltételének tartják. Ebből ered pacifizmusuk. (Pl. Flandin.) München is hozzájárul a hagyományos bal-jobb 29 Rogger és Weber (ed): The European Right. Berkeley és Los Angeles, 1966. 111.

Next

/
Oldalképek
Tartalom