Századok – 1990

Tanulmányok - Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése I/25

PÉNZTÖRTÉNETI PROBLÉMÁK A 14. SZÁZADBAN 41 illetékfajtából egy korábban nem létező adónem született. Alig valószínű azonban, hogy ezt Károly Róbert korában is így látták volna. Számukra a kamara haszna ugyanaz maradt, ami volt: a királynak a szabadoktól járó adó (dica, taxa), amit telkenként, házanként vagy portánként szedtek, és ezen belül, mondhatni, részletkérdés volt, hogy ezt az adót milyen formában hajtják be, kényszerbeváltás keretében vagy anélkül. A kortársaknak alighanem eszükbe sem jutott, hogy a pénzügyi mechanizmuson eszközölt eme változtatást lényegesnek tekintsék; ha valami, úgy inkább az tűnhetett fel nekik, hogy az adó behajtásával nem a megye, hanem a kamaraispán van megbízva. Más kérdés, hogy ez a bizonyos változtatás maradandó volt, és a kamara haszna idővel olyan adóvá vált, amelyet már csak a neve kötött össze a pénzújítás hajdani rendszerével. Igazi reformnak ettől még nem tekinthető, mert hiányzott belőle a nagyszabású átalakítás szándéka. Másahelyzet az 1338.évi reformkísérlettel,5

1

amely sokkal átfogóbb volt. Úgyjs lehetne fogalmazni: mindenestül szakítást jelentett az addig megszokott pénzügyi alapelvekkel. Értelmi szerzője talán az a Fricskó mester volt, aki ebben az évben bérelte a körmöci és szomolnoki kamarát. Az egyik nagy újítás a pénzrendszert érintette. Felhagytak a finom ezüstgarasok verésével, sőt be is tiltották őket, de a lényeg nem ebben állt. Helyettük a kamara olyan „harmadik égetésü" (kétharmad finomságú) közepes és kis dénárokat bocsátott ki, amelyeket nem kívánt többé bevonni, hanem a garasok mintájára „örökkön tartónak" (perpetuo duraturus) nyilvánított. Ez úgyszólván forradalmi újítás volt, teljes szakítás a királyi kamara évszázados gyakorlatával, mert az ilyen gyenge minőségű pénzt addig évente kicserélték. Hasonlóan merész lépés volt a kamara haszna egész rendszerének megszüntetése. Érdemes hangsúlyozni, hogy ez a lépés nem a fenti módon „megreformált" dénárok (denarii renovati) bevezetéséből következett. A kamara hasznát továbbra is fenn lehetett volna tartani akár a kényszerárusítás, akár a portális adó formájában, hiszen új pénz kibocsátására azontúl is minden évben szükség volt. A kamara most mégis merőben új elgondolással állt elő: a pénzbeváltáskor járó egyharmadról nem mondott le, de a beváltást magát elvben önkéntessé tette. Egészen modernnek ható elképzelés volt ez, és nyilván abból a megfontolásból született, hogy a lakosságnak akkor is szüksége van a királyi pénzre, ha nem erővel sózzák rá. Csupán arra kellett ügyelni, hogy az új pénztől eltérő fizetési módra ne legyen lehetőség. Erről mellékrendelkezések hosszú sora gondoskodott. Mindenekelőtt megszigorították a korábban már életbe léptetett királyi nemesfémmonopóliumot, és tiltották az arany és ezüst vásárlását és kivitelét. Előírták továbbá, hogy az ország területén mindenfajta fizetés csakis az új dénárokban történjék, és szigorú szankciókkal kötelezték mind az egyházakat, mind a világi birtokosokat és királyi tisztségviselőket, hogy minden jövedelmüket — tizedet, vámokat, cenzust stb. — kizárólag az új pénzben hajtsák be. Súlyos pénzbüntetést, sőt jószágvesztést helyeztek kilátásba annak, aki bárhol vonakodnék az új dénárokat elfogadni vagy más pénzzel, köztük az érvénytelenített garasokkal kereskednék. 51

DRH. 96-102.