Századok – 1990

Tanulmányok - Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése I/25

28 ENGEL PÁL olyannyira különböző, hogy a tárgyalás során mégis szét kell választanunk. Az alábbiakban egyelőre a márkasúlyokról esik szó, míg a számítási márkák — és általában a számítási pénzek — bonyolultabb kérdésére az utolsó fejezetben térünk vissza. A forrásokból kikövetkeztethető, hogy Magyarországon a 14. századig a fizetések nagyobb része veretlen ezüstben (alább röviden: ezüstben) történt, amikor is az ezüstöt mérlegelték, az összeg értékét pedig természetesen súlymárkában, ill. annak részeiben adták meg. A márkát eleinte magyar szokás szerint fertő ra ( = 1/4 márka) és pondusra (= 1/12 fertó = 1/48 márka) osztották. A pondust mint ezüstmértéket a 14. század folyamán a német eredetű lat ( = 1/16 márka = 1/4 fertó) szorította ki. A latin országokban szokásos unciaszámítás (1 uncia = 1/8 márka) Magyarországon nem terjedt el.5 A vert pénz — a dénár — használata a 13. század folyamán kezdett nagyobb mértékben elterjedni, és általánossá csak Nagy Lajos korában vált. Az ezüst mint fizetőeszköz fokozatosan szorult vissza az ország elmaradottabb vidékeire. A legtovább, mintegy a 14. század derekáig Erdélyben tartotta magát,6

de az 1330-as években az Alföldön is nemegyszer megesett, hogy a pápai tized behajtói adó fejében a plébánostól kupát vagy más ezüsttárgyat vettek át súly szerint.1 Feltéve, hogy a fizetés súlymárkában történt, további tisztázásra vár, hogy milyen márkáról van szó. A márka mint súlyegység sem volt ugyanis egyértelmű. A középkorban szinte minden város és vidéke saját súlyokban számolt, s bár e helyi márkasúlyok nagyrésze 200—250 g körül mozgott, a kis, 1-2 g-nyi különbségeket is fontos volt számon tartani, mivel nagy fajlagos értékről volt szó. A legtöbb helyi márka néhány Európa-szerte használt régi márkasúlyból származott, és többfelé el volt terjedve. Ugyanazt az ezüstsúlyt használták például Kölnben és Londonban, illetve Párizsban, Antwerpenben és Regensburgban. Más márkák, noha súlyban különböztek tőlük, „rokonságban" álltak velük, ami abban nyilvánult meg, hogy az arányukat egyszerű tört fejezte ki. így a kölni márkasúly pontosan 5/6-a, a müncheni pedig 4/5-e volt a bécsinek. Magyarországon a 12—13. században a 233,8 g-os magyar, az Anjouk óta a 245,5 g-os budai márka volt a legelterjedtebb és mintegy „hivatalos" súly. A magyar márka a kölni, a budai pedig a regensburgi súllyal volt azonos. Mellettük azonban több helyi márkasúlyt is használtak; különösen szívósan tartotta magát a — hihetőleg flandriai eredetű — 206,7 g-os erdélyi (más néven szebeni vagy gyulafehérvári) és a lengyel származású 200,4 g-os szepesi márka. Nyugat-Magyarország egy részén a 280,6 g-os „nehéz" bécsi márkával volt szokás mérni. A fizetéseket általában helyi súlyban (pondus terrestre) rótták le, és külön jelezték, ha ettől eltértek. A Magyarországon és a környező országokban használatos márkasúlyokat Hóman Bálint annak idején behatóan tárgyalta, és a legtöbbjüket pontosan 5 Hóman: PT. 108-109. * Szűcs JenO: Szlavóniai báni dénárok Erdélyben. Kereskedelemtörténet a pénztörténet tükrében (1318-1336). Századok 120 (1986) 614-615. Pl. V»t. 1/1. 415: duos ciphos argenti, quemlibet pro 56 grossis Hungaricalibus.