Századok – 1990

Folyóiratszemle - P. Birt Michael: A szamurájréteg átalakulása II/337

FOLYÓIRATSZEMLE 337 MICHAEL P. BIRT A SZAMURÁJRÉTEG ÁTALAKULÁSA A 17. századi Kanto vidék átalakulása A 16. században a Japán-szigeteken nem volt egységes állam. Önálló tartományok egy-egy hatalmas földesúr (daimyo) irányításával háborúskodtak egymással újabb és újabb teriiletekért vagy a többiek feletti hatalom megszerzéséért. A 16. század végén sikerült három nagy hadvezérnek legyőzni az önálló tartományurakat és egyesíteni a szétszabdalt országot. A munkát hódításaival Oda Nobunaga kezdte, Toyotomi Hideyoshi intézkedéseivel tovább fejlesztette, míg Tokugawa Ieyasu az utolsó ellenálló fejedelmek legyőzésével (1603) és edoi székhelyének létrehozásával befejezte az ország egyesítését. A Tokugawa-kor - Japán történetének „korai modern" korszaka - 1868-ig tartott. A Sengoku-kor („Hadakozó fejedelmek kora") tulajdonképpen a középkori és a korai modern állam közötti átmenetet képviselte. A későbbi változások alapjai ekkor jelentek meg. Az országegyesítő hadvezérek már egy mozgásban lévő társadalmat alakítottak át, s újnak tetsző intézkedéseik tulajdonképpen a Sengoku-kor változásaiban gyökereztek. A Sengoku-kori társadalom mozgását legfőképpen a szamurájréteg átalakulása jelentette. A középkori állam katonáskodó földbirtokos rétege a korai modern államban már mint fizetett hivatalnok jelent meg, azaz a hatalmi rendszer javadalmazott, anyagi biztonságban élő alkalmazottja, aki a társadalom életét irányította, ám elveszítette eredeti hatalmának alapját, közvetlen uralmát földje felett. A tanulmány szerzője következtetéseit egy konkrét tartomány, Kanto 16. századi viszonyainak elemzéséből vonja le, esetek s példák sokaságát idézve. A tartomány a Hojo család uralma alatt állt, akik a terület megvédése érdekében különböző intézkedéseket hoztak, ezzel növelve katonai erejüket s politikai hatalmukat, miközben lassan átalakították a társadalom struktúráját, s a középkori államszervezet átformálásának kezdő lépéseit tették meg. A 16. században többféle státuszú és vagyonú ember számított szamurájnak. A közös vonás, amely összekötötte őket, a katonai szolgálat volt. Az uruktól - általában a tartományúrtól - kapott földjük éves terményhozama alapján előírt számú harcost kellett kiállítanunk és csatába vinniük. (Ez tette szükségessé a rendszeres földfelméréseket.) így a tartomány földje részben a szamurájok különböző nagyságú magánbirtokaira, részben a daimyo közvetlen irányítása alatt álló területekre oszlott. A szamurájok jövedelmét a magánbirtokaikról beszedett földadó jelentette. A tartományúr földjén élő parasztok az adót a daimyo hivatalnokainak fizették be. Ez a birtokrendszer a szamurájok számára bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett a tartomány urától. Ez azonban a 16. század folyamán lassan megszúnt, mivel a Hojok maguk határozták meg a szamurájok által beszedhető adó összegéi, majd intézkedéseikkel tovább gyengítenék a szamurájok falvak felelti irányítását, s mindezt saját fennhatóságuk alá vonták. Ezzel megkezdődött a szamurájok elválasztása a függetlenségüket jelentő földtől. A Hojok ellenőrzésüket közvetlenül is kiterjesztették a szamurájokra. Az újonnan meghódított területekre saját megbízható embereiket - szamurájaikat - küldték, hogy az ottani szamurájokat s legyőzött földesurakat ellenőrizzék, illetve a terület életét irányítsák. Ezért a részben katonai, részben hivatalnoki tevékenységért járadékot kaptak, azaz közvetlenül a daimyo-tói kezdtek függeni. A Hojok a falvakban élő kisszamurájokal is saját politikai rendszerükbe építették be, mivel azok is részben irányítók - a falvak vezetői -, részben hivatalnokok - pl. az adószedés, az öntözés ellenőrzői -lettek, a Hojoktól kapott meghatározott jövedelemmel. A 16. század állandó háborúi közepette a falvak számára a nagyobb hatalmú daimyo fennhatósága nagyobb védelmet jelentett a szamurájokéhoz képest, emellett a távoli tartományúr nem veszélyeztette annyira a faluközösség önállóságát, mint a helybéli szamuráj. így a falvak gyakran fordultak a daimyo-hoz segítségért a szamurájokkal folytatott vitáikban, s ezekben az ügyekben a daimyo inkább a falvakat támogatta, hiszen ezzel is a szamurájok és a föld - mint azok önállóságának alapja - egymástól való elválasztását segíthette elő. A Sengoku-kori tartományokban a politikai rendszer új formája jelent meg. Megnövekedett bürokrácia, saját katonai és gazdasági szervezet, saját törvények alkotása jellemezte életüket, ahol a szamurájokra egyre inkább mint az államapparátus fenntartóira lett szükség. A 16. század végén az ország egyesítésekor tulajdonképpen ezek a tartományi módszerek szolgáltatták az alapot az új típusú államszervezet kiépí-