Századok – 1990
Történeti irodalom - Wirtschaftliche und politische Integration Europa in 19. und 20. Jahrhundert (Ism.: Mérei Gyula) II/308
311 TÖRTÉNETI IRODALOM deutscher Verband, utána pedig az NSDAP eszmei megalapozásához fontos elemekkel hozzájáruló fajelméleti megalapozású Paul de Lagarde-féle nézeteket is. Kiemelten és részletesen szól arról, hogy Caprivi menynyire komolyan vette a ,,Mitteleuropa"-terveket, sőt az „Európai Egyesült Államok" eszméjével is barátkozott. A számításba vett nyugat-európai országok - elsősorban Hollandia és Belgium - azonban határozottan elvetettek minden ilyen elképzelést. A Mitteleuropa koncepció azonban ismételten felbukkant, hol a flottapropagandában, hol Gustav Schmollernél, hol a Julius Wolf 1904-ben alapította „Mitteleuropäischer Wirtschaftsverein "-ben, 1911 után Wallher Rathenaunál. Legnagyobb visszhangra azonban a Friedrich Naumann-féle Milteleurópával együtt - a magyar szakirodalom Theiner nézeteivel fő vonásaiban egyezően már régebben elemzéseket közölt. Nem mulasztja el Theiner Bethmann-Hollweg September-programjának (1914. szept. 9.), Falkenhayn 1915 augusztusi, Bethmann-Hollweghez küldött emlékiratának ismertetését sem. Naumannétól Falkenhaynéig teijedően az imperialista-militarista „Mitteleurópa"-tervek közös vonása, hogy enyhébbek voltak a pángermánokénál. Theiner sajnálja Naumann tervének bukását, mert véleménye szerint több részlete előképe lehetett volna a nemzetek fölötti integrációnak nem csupán gazdasági, hatalmi-politikai, kulturális vonatkozásban, hanem a nemzetiségi kérdés megoldása terén is. Emlékeztet arra, hogy a Páneurópa-koncepció ellensúlyozására a weimari köztársaságban ismét felmerült Naumann terve a német gazdasági expanziós tervek és békerevíziós törekvések támogatása érdekében. Maga a német történetírás és publicisztika is gondoskodott eme gondolat ébrentartásáról egészen Hitler hatalomra jutásáig. Peter Krüger. Egy európai gazdasági közösség kezdeményei Németországban, az első világháború után c. írása szerint 1924-1925-ben teremtődtek meg először - meglehetősen bizonytalan alapon - az európai vámunió vagy gazdasági közösség feltételei, bár már akkor is tisztában voltak az integrációt ma is nehezítő körülményekkel (agrárpiac, valutáris viszonyok, nehézipar, közbülső vámok, védelmi igények stb.) 1928-ig voltak esélyei a kezdeteknek. A szervezett kapitalizmus nem csupán Franz Eulenburg Hilferding tervei között szerepelt, hanem a konjunktúrára érzékeny és kevésbé, lassabban alkalmazkodni képes nehézipar egyes köreiben is visszhangra lelt. Ezek a körök európai kartellek életrehívásában látták ez egyesítés és a hosszú távú termékelhelyezés biztosítékát, mivel tőkekoncentrációjuk mértéke ekkor már túllépett az államhatárokon, és szervezettségük is egyre nőtt. Legkésőbb az SPD és a szakszervezetek csatlakoztak az integrációs elképzelésekhez, szociálpolitikájuk továbbfejlesztése érdekében. Nemzetekfölötti koncepciójuktól eltérően Hilferding amellett szállt síkra, hogy Európa vessen el minden, bármely más nemzet, vagy gyarmati nép kultúrájának, emberi jogainak elnyomására irányuló törekvést. Már az 1920-as évek közepén kiderült azonban, hogy az egyes országok fejlődési különbségeiből akadó érdekeltérések miatt egységes vámterület Európában nem hozható létre. Ekkor egyes német közgazdászok az integrálást az ipari nyersanyagtermeléssel óhajtották elkezdeni, majd főként a vasiparban a félgyártmányokéval folytatni, késztermékekkel befejezni, míg a mezőgazdaság terén sokkal óvatosabban kívántak eljárni. Fenn akarták tartani a vámkorlátokat az Európán kívüli államokkal szemben - a Zollverein mintájára -. Tudták, hogy elképzeléseik angol, amerikai ellenállásba ütköznek, de az európai vámközösséget és gazdasági együttműködést a kontinens gazdasági gyógyulásának orvosszereként kezelték. Krüger szerint 1925-1928 között - legalábbis Németországban - megvoltak az integrációs kísérletek feltételei, de 1928 (a BeneS-Schubert közötti tárgyalások meghiúsulása), még inkább a Brüning-éra óta lanyhult, majd elhalt az európai vámunió és gazdasági integráció eszméje. Hans-Jürgen Schröder: Az Amerikai Egyesült Államok ellenállása az európai integrációs törekvésekkel szemben az 1929-1933 évi világgazdasági válság idején c. tanulmányának már a címe pontosan megjelöli tartalmát. Az USA expanzív gazdasági befolyását Európában az I. világháború után - Németországra építve - a szabad verseny alapján kívánta érvényesíteni, egyes közép-európai protekcionista törekvésekkel szemben is. Az 1929. évi válság eme gazdaságpolitikai alapelve pilléreit megrendítette ugyan, de az USA politikai súlya Európában akkora volt, hogy közvetlen ellenrendszabályt még nem tartott indokoltnak. A németek ugyanis Hitler előtt változatlanul kitartottak az USA-ra támaszkodó gazdasági stratégia mellett, és nem voltak hajlandók segíteni a francia biztonsági rendszer megszilárdítását (pl. a Páneurópa-terv révén). Az USA nem tartott kívánatosnak valamiféle német-francia összefogásra épülő - állami szinten jelentős -kontinentális Európa-kartell képződményt. A Hoover adminisztráció, főként a State Department azonban az 1931. évi - Romániával és Magyarországgal kötött - német egyezményekben veszélyeztetve látta a legnagyobb kedvezmény elvét, és mihelyt maga mögött tudta Argentina tiltakozását eme szerződések ellen, diplomatikusan kifejezte aggályait (1932. május 28-i jegyzék), ami Brüning külpolitikai vereségét jelentette. A
