Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

FIGYELŐ 133 rendszer mechanizmusának feltételei között, a maga valódi helyén veszi szemügyre, hanem úgy tekinti, mintha sziget lett volna valamelyik óceánon. A múlt reális megismerését nem kis mértékben akadályozták későbbi korok olyan tendenciái, amelyek saját, eltérő politikai problémáikat visszavetítve próbálták megítélni és persze módosítani e korábbi időszak történetét. Olykor önkéntelenül, de nemegyszer saját politikai céljaik szolgálatában. A 19. század második felében, az 1848/49-i szabadságharc leverése után, a magyar nemesi-polgári rétegek - érthető módon - Ausztriát tartották fő ellenségüknek, meg a cári Oroszországot. Az utóbbival szemben álló, amúgy is egyre gyengébb török birodalmat pedig - a régi hagyományoktól eltérően - olyan ártalmatlan, sőt barátságos államalakulatnak látták, amely befogadta Kossuthot és menekvő társait. így azután nem egy történész e szempontból ítélte meg visszamenőleg - tévesen - a 16-17. századot is. Utóbb, az első világháború és Ausztria-Magyarország felbomlása után, Szekfű Gyula, már idézett Magyar történetében visszatért a török hódítás hangsúlyozottan negatív értékeléséhez. Bár akkoriban is akadt, aki, mint Takáts Sándor, a maga színes adalékaiban valamiféle idillikus lovagi tornává színezte át az egykori elkeseredett és nemegyszer könyörtelen török-magyar harcokat. Annak elég naiv példájaként pedig, hogy a politika mint szeretné a múltat a jelen szempontjából módosítani, hadd idézzem itt 1943-ból Ullein-Reviczky Antal esetét, aki hivatalból, bizalmasan felszólított bennünket, történészeket, hogy hagyjunk fel a törökök 16-17. századi magyarországi szerepének negatív bemutatásával, mert Törökországgal az adott helyzetben, a második világháború idején, jó kapcsolatokat kell kiépítenünk. Állásfoglalásomat, amelyen változtatni ma sincs okom, akkoriban nyomtatásban is rögzítettem: „A mai magyar és török nép kapcsolatát nem érintheti az, hogy egykor két világ tragikus összecsapásának voltunk harcos szereplői. Nem emlékezünk arra, hogy az amerikai tankönyvekből kitörölték volna, vagy másként színezték volna a függetlenségi harcot és Washington emlékét az angol jóviszony kedvéért" - pedig ott jóval egyszerűbb esetről lett volna szó. Szeretném hangsúlyozni, hogy a történetírásnak a múltat azért kell a maga valóságában feltárnia, hogy arról pontos, megbízható információt tudjon nyújtani, és nem pedig azért, hogy ezt az eszközt emóciók, gyűlölködés szítására használja fel. Sőt, az egykori tragikus összecsapások történelmi okait feltárva a megbékélést is elősegítheti. Nagyon is sokra értékelhetjük azt a modernizációs törekvést, amely a jelenkori Törökországot oly mássá tette, mint amilyen Szulejmán szultán birodalma volt. Sőt a múltat illetően is elismerhetjük nemcsak a Budát védő Abdurrahman bátorságát, hanem, mint történelmi teljesítményt, annak a félelmetes hatalomnak a kiépítését is, amelyet akkoriban Oszmán Birodalomnak neveztek. De emiatt még nem fogjuk az egykor ránkszakadt katasztrófát, a török agressziót és hódítást utólag kedvező színekkel átfesteni. Mint ahogy mi is hiába próbálnánk a bolgár történészeket rávenni arra, hogy pozitívumnak tekintsék a magyar Thököly Imre ottani működését 1688-1694 között, magyarországi fejedelemségének bukása után, amikor a szultán szolgálatában vérbefojtotta a bolgárok szabadságmozgalmát. Minden olyan kísérlet, amely valaminő politikai taktika kedvéért a múltat utólag módosítani próbálja, nemcsak a történelmet torzítja el, hanem végső fokon károsan hat vissza az adott ország politikai kultúrájára is. Az a koncepció, hogy Magyarország történetének fő