Századok – 1990
Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126
134 FIGYELŐ vonulata, legnagyobb problémája a 16. század óta négyszáz éven át a Habsburgok ellen vívott szüntelen harc volt a nemzeti függetlenségért, először 1943-ban, Mód Aladár tollából, egy olyan könyvben nyert határozott kifejtést, amely jó szándékból. ha nem is reálisan, a hitlerizmus ellen akarta e példával a nemzeti függetlenség védelmét elősegíteni. Utóbb, az ötvenes évek elején, a könyv újabb változataiban, ez már olyan elnyomó politika propagandájának lett eszköze, amely saját dogmatizmusát az egykori nemzeti romantika színeivel dekorálta a közvélemény könnyebb manipulálása érdekében. Itt az egykori Habsburg-birodalom a nyugati imperializmus jelképe lett. A megszokott - és néha egy kissé már megkopott - ilyen vagy olyan érvek boncolgatása helyett hadd próbáljam meg ezt a kérdéskomplexumot azon eredmények felől meközelíteni, amelyet az 1985-i stuttgarti Nemzetközi Történettudományi Kongresszus alkalmából az európai kis államok fejlődési típusainak vizsgálata során próbáltunk megfogalmazni. A kis állam persze nem abszolút mértékben, hanem szomszédaihoz képest gyengébb, vagy kicsiny. S míg egy nagyhatalom biztonságát elsősorban saját súlya, belső ereje garantálja, addig a kis állam biztonsága elsősorban külső, nemzetközi tényezőktől függ. Mivel pedig ez utóbbiak hatása Európa államrendszerében az adott viszonyoktól (időtől, tértől) függően többféleképpen érvényesülhetett, a kis államoknak is több típusa keletkezett. Az első típusba azok sorolhatók, amelyeket a nagyhatalmak bizonyos feladatokra, ütközőnek, gátnak használtak, s amelyek ennek következtében pozitív külső tényezőkkel rendelkeztek. Ez például Svájc esete, amely jóval azelőtt kapott nemzetközi garanciákat, hogy mint Bundesstaat 1848-ban létrejött. A második típust változó jellegű külső tényezők jellemezték: ez például a német és az olasz kis államóké, amelyeknek a nemzetközi politika hosszú időn át külön létezését, majd a 19. században egyesítését tette lehetővé. Végül a harmadik típus sorsát nagy mértékben olyan integráló külső tényezők befolyásolták, amelyek - éppen a 16. század óta és éppen Európa közép-keleti zónájában - nagyobb, összetett, soknemzetiségű politikai keretek kialakulását segítették elő. Ez a tendencia arra irányult, hogy e zóna kisebb-nagyobb országait, népeit, vagy legalább egy részüket, összetett monarchiák, dinasztikus birodalmak keretében fogja össze. Ezt a tendenciát főleg szomszédos hatalmak képviselték, de olykor, többféle változatban, reagálásként, védelmi vagy más meggondolásból, maguk a közvetlenül érdekeltek is. Magyarország eredetileg, a középkor végéig, nem a „kis", hanem inkább a viszonylag erősebb államok, ha nem is a nagyhatalmak közé tartozott. Hiszen a Hunyadi-ház a 15. század végén még a Jagellókkal és a végül felülkerekedő Habsburgokkal próbált riválizálni abban, hogy melyikük vezetése alatt alakul ki majd a török nyomás alatt Kelet-Közép-Európában integrálódni kezdő új, nagyobb, összetett monarchia, amelynek előzményeit a Magyarország, Csehország, Lengyelország és Ausztria közt különböző változatokban már korábban létrejött dinasztikus uniók képezték. Tegyük hozzá, hogy a sikerre inkább a töröktől távolabb eső és gazdaságilag fejlettebb területeket kézben tartó Habsburgok számíthattak. Magyarország a 16. század elején, másfél évszázados küzdelem után, egyedül már saját védelmének költségeit sem bírta el, 1526-ban pedig döntő vereséget szenvedett, s darabokra törve a „kis államok" pályájára sodródott. Semmi jele annak, hogy a magyarok - vagy e
