Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

132 FIGYELŐ száma 1695 és 1699 közt 110-ről 118-ra, 1703-ban már 140-re nőtt. Az adózó családfők (paraszti háztartások) száma 1699-1703 közt 7209- ről 8139-re, a jobbágyok igás marháinak száma pedig 12,5 ezerről 17,5 ezerre emelkedett. Tönkremenés helyett inkább lassű regenerálódásról beszélhetünk tehát, amelynek során már az északi, sűrűbben lakott vidékekről való leköltözés és a külső betelepítés folyamata is megindult. Az is figyelmet érdemel, amiről itt nem sok szó esett, hogy a 16-17. század hosszú, háborús periódusa a társadalomban elkerülhetetlenül előidézett bizonyos módosulásokat, esetleg torzulásokat. Ilyen volt például a népsűrűség egyenetlen megoszlása. Az épebben maradt északnyugati peremzóna és a sokhelyt szinte néptelenné vált délkeleti területek különbségei csak fokozatosan kezdtek a 18. század folyamán kiegyenlítődni. Ilyen jelenség volt továbbá az is, hogy a hosszú háborúk, amelyek annyi embert tettek földönfutóvá, a nemzedékek során elősegítették olyan társadalmi elemek létrejöttét, amilyenek „normális" viszonyok közt nem igen találhatók, fegyverforgatásból élve a békés termelő munkából többé-kevésbé kiszakadtak, és az új viszonyok közé nem nagyon tudtak, nem is nagyon igyekeztek beilleszkedni. Nem kis részben az ilyen elemek: a volt végvári katonák, hajdúk, nincstelenné vált parasztok, kisnemesek soraiból kerültek ki előbb Thököly, majd a császári sereg magyar katonái. Áttérve a politika problémáira, először is azt kell jeleznünk, hogy ezek eltérő megítélésében nagy mértékben kifejeződtek a társadalom ellentmondásai. S itt nemcsak a jobbágytömegek és kiváltságosok alapvető ellentéteire gondolunk a késő feudális társadalomban, amelyekhez hozzájárult a kiváltságosok sorain belül a köznemesek és nagybirtokos főnemesek közti járulékos ellentét, vagy éppen a „vitézlő" katonaelemek igyekezete arra, hogy a kiváltságosok alsó rétegeiben megkapaszkodjanak. Ezek mellett ugyanis figyelembe kell vennünk a katolikusok és protestánsok konfliktusát. Azután az európai fejlődés szempontjából korszerűbb, de itt kívülről és nemegyszer torzult formában jelentkező abszolutizmus, illetve az elavultabb, anarchikusabb, de itt a „nemzeti" önállóságot is védelmező rendiség küzdelmeit. S mindennel együtt a Hasburg hatalom híveinek és ellenfeleinek ellentétét. Ez részben - nem teljesen - megfelelt annak az ellentétnek, amely a török orientáció híveit és ellenfeleit állította szembe egymással, bár itt meg kell jegyeznünk, hogy itt az elválasztó vonal inkább az erőviszonyok szerint módosult. A magyar politika képviselői ugyanis főleg a török elleni védelem biztosítása érdekében lettek a Habsburg birodalom hívei, illetve próbálkoztak, féltükben, török orientációval olyankor, ha ezt a védelmet a Habsburg birodalom nem tudta vagy nem akarta nekik megfelelő mértékben megadni. Ez magyarázza, hogy egyes csoportok vagy éppen személyek hol az egyik, hol a másik tendenciához kapcsolódtak, hiszen mindkettő egyazon probléma megoldásának alternatívája volt. Mindez az egykorúaknái sokban érthető. Ha azonban valaki utólag próbálja magát az egykori ellentétek bármelyik oldalával egyszerűen azonosítani - amire szintén idézhetnénk példákat -, akkor fogalmazhat apológiát, sérelmi listát, vádiratot, lehetőleg emóciókkal színezetten, de aligha lesz képes a történeti múlt teljes képét a maga komplexitásában megragadni. Főleg, ha Magyarországot nem a Habsburg Monarchia és az európai állam-