Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

FIGYELŐ 131 a török szervezetnél. Magyarország a török támadásnak az utóbbi túlereje miatt nem tudott sikerrel ellenállni, már csak azért sem, mert a rendi politikai struktúra akadályozta az erők kellő összpontosítását. A 17. század végére pedig a török rendszer még jobban lemaradt Európa fejlődésétől. A visszafoglaló háborúk során ez egyebek közt abból is kitűnt, hogy a török seregek műszaki teendőit nem török, hanem francia tisztek irányították. A magyar feudalizmus hatalmi szervezete - mint egyebek közt a parasztok kétfelé adózása is mutatta -, nem vonult ki teljesen a török által elfoglalt területről. A mezővárosok pedig már korábban fejlődőben voltak, s állataiknak külföldi piacot találtak. A török hódítás alatt persze újabb nagy pusztákat szereztek az elpusztult, környező falvak területén, de ez a parasztság szempontjából sem tekinthető pozitív jelenségnek. Az értékelés arányai is sajátosak: az említett 3 mezőváros 1700 körül együttvéve mindössze 1100 családfőt képviselt. S a 17. század második felében egyébként is a hanyatlás jeleit mutatta. Szakály Ferenc előadása helyesen mutatott rá a török uralom alatti mezővárosok gazdasági szervező tevékenységének csökkenésére. Nem szólva arról, hogy az iszlám világban a keresztény parasztok e viszonylag jobb helyzetű „khas" mezővárosokban is alárendelt elemek, „hitetlen ebek" voltak, ahogy 1686-ban a budai basa nevezte őket. S ezen az alapvető tényen azok a paraszti műveltségre gyakorolt, egyébként sem jelentős török hatások sem változtattak, amelyekről Hofer Tamás gondos tanulmánya számol be. A hódoltság falvai a 17. század második felében, tehát már a visszafoglaló háborúk előtt kezdtek mindinkább felmorzsolódni. A konkrét nelyi részletvizsgálatok nem igazolják azt, amit Magyarország történetének 1952-ben közzétett, „rövid összefoglalása" fejtett ki arról, hogy 1686, vagyis Buda visszavétele után a Habsburg rezsim kizsákmányoló tevékenysége és a császári hadak garázdálkodása egyre fokozódott, lehetetlenné téve a termelő munkát, a nép mindinkább tönkrement, míg végül a telkükről elűzött, bujdosó parasztok fegyvert ragadtak a nemzeti függetlenségért. Ez a feltevés azt a sajátos történetszemléletet tükrözi, amelyben - az ötvenes évekre jellemző módon - a dogmatizmus vegyült régi, romantikus nemzeti motívumokkal. A parasztnépre persze valóban igen súlyos terhek nehezedtek, hiszen hosszú háború folyt, nagy seregekkel, amelyeknek egy elmaradt, elpusztult országban kellett bázist, ellátást lelniök, a nép kemény követelésekkel találta szemben magát és nem kevés bántalmazást kellett elszenvednie. 1686-ban az alföldi mezővárosok egyszerre mindkét féltől: a budai basától és a Szolnokig előnyomult császári hadaktól kapták az akasztófa rajzával díszített fenyegető, követelő leveleket. Ehhez járult az a politikai motívum is, amelyről alább még sző esik: hogy Magyarországot a császáriak szinte meghódított területként kezelték, lakosait pedig nemegyszer ellenséges, lenéző bánásmódban részesítették. De fokozódó felmorzsolódásról mégsem beszélhetünk. Az adatok, éppen ellenkezőleg, a nehéz viszonyok közt is bizonyos erősödést jeleznek. A katonai nyomás igen súlyos volt 1696-ig, korlátozottabb 1701-ig, majd egyre csökkent. Az adóterhek nem növekedtek nagyobb mértékben. Új jelenség e téren inkább az volt, hogy I. Lipót 1698. december 24-i pátense szerint a hadiadó egy részét ezentúl a birtokos nemeseknek kellett földesúri jövedelmeik arányában fizetniük, míg az „egyszerű, armális nemeseknek", legnagyobb elkeseredésükre, a jobbágyokkal együtt kellett adózniok. Pest megyében, amelyről eléggé használható számszerű adatok maradtak, a lakott, illetve újjáépült helységek