Századok – 1989

Folyóiratszemle - Sechi Salvatore: A semlegesség és az egyenlő távolság között: az olasz külpolitika a Szovjetunió irányában 1944–1948 V–VI/734

FOLYÓIRATSZEMLE 735 sasággal történő fölváltását, a Nemzeti Felszabadítási Bizottság „népi kormányának" létrehozását és mélyreható társadalmi reformok végrehajtását követelte. A király lemondását illetően egyetértettek az amerikai kormány is; Churchill viszont renitenskedett, de aztán alkalmazkodott. Az olaszországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság politikai részlegének 1944. április 19-i memorandumában az olvasható, hogy Visinszkij és Bogomolov hangoztatta: a Szovjetunió „erős Olaszországot" akar. A diplomáciai képviselők cseréjéval elsőnek tett egy gesztust, amely arra mutat, hogy ki akarja vonni Olaszországot a meghódított ellenség státusából. A szovjet csapatok balkáni közeledése kapcsán az olaszok úgy látják, hogy Oroszországnak erős befolyása lesz Jugoszláviára, és ezzel Olaszország a keleti határán ténylegesen a Szovjetunióval találja szemben magát. Churchill a fejlemények nyomán arra a fölismerésre jutott, hogy a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió közötti döntő válság közeledik „az Olaszországban, Jugoszláviában és Görögországban folyó kommunista intrikák kapcsán". 1944. június 8-án lemondott a Badoglio-kormány. Sztálin, miután elérte az Olaszországgal létesített diplomáciai kapcsolatot és Ivanoe Bonomi antifasiszta koalíciós kormányának megalakulását, meg a nyugatiakével legalább látszólag egyenrangú pozíciót a Földközi-tengeren, leállt: a továbbiakban a szövetségeseivel teljes összhangban kívánt eljárni. Sztálin a kisujját sem mozdította, amikor a nyugati szövetségesek képviselői elutsították a példa követését, vagyis a római kormány diplomáciai elismerését. Renato Prunasnak, a szárd arisztokratának a kiútkeresése nem járt eredménnyel, hiába játszott ugyanabból a partiturából, amellyel a szovjeteket próbálta elbűvölni: a londoni és a washingtoni nagykövetet a szovjet befolyás növekedésének veszélyével ijesztgetve. Ugyanaz a kettős játék ez, amelyet 1943. július 25-e után próbáltak meg a németekkel és a szövetségesekkel szemben. London és Washington azonban a súlyos fegyverszüneti feltételek végrehajtásának megszigorításával válaszolt: a társ-hadviselői státust nem alakították át szövetségesivé, és emlékeztették Badogliót arra, hogy katonai biztonsági okokból sem szövetségessel, sem ellenséggel nem létesíthet diplomáciai kapcsolatot. Bonomi miniszterelnök 1944. augusztus 7-én Sztálinhoz intézett személyes levelet, amelyben az olasz érdekek és a szovjet politika egybeesését fejtegette. Sztálin azonban nem támogatta a fegyverszüneti egyezmény módosítását. Olaszország ennek ellenére sem mulasztotta el a kínálkozó alkalmat, hogy — az elszigetelődéstől való félelmében - kinyilvánítsa a Szovjetunió iránti jóindulatát. Alcide De Gasperi külügyminiszter, a Kereszténydemokrata Pár vezetője, „Sztálin géniuszát" dicsőítette, rendőri intézkedésekkel szállt szembe a sajtó szovjetellenességével és a kommunizmus bírálatával, szakszervezeti küldöttségek oroszországi útját szervezte meg, kulturális társaságok létrehozását mozdította elő stb. Egészen 1948-ig az olasz politikai hatóságok vonala a kialakulóban lévő „szocialista tábor" iránti semlegességre irányuló javaslatok, és amikor ez lehetetlennek bizonyult (Sztálin negatív magatartása miatt), a baráti kapcsolatok állandó keresése között ingadozott. Ebben az orientációban gazdasági (a nagyon konzisztens olasz-szláv kereskedelem), geopolitikai (a Szovjetunió csatlósainak, mint például Jugoszláviának túlzott közelsége), katonai (a félelem, hogy a megszállás végén, 1947. december 15-e után a vörös hadsereg kísértésbe eshet az angol-amerikai csapatok visszavonása nyomán) és politikai (az angol és francia ellenségesség, az amerikai „rendőr" Európában maradását illető kételyek, a három nagyhatalom közötti - immár nyíltan megmutatkozó - érdekellentétek kihaználásának lehetősége) okai voltak. Mindenekelőtt a moszkvai olasz nagykövetek (Pietro Quaroni és Manlio Brosio) voltak azok, akik a kormánynak az egyenlő távolság vagy a nyugati tömbhöz tartozás rugalmas felfogásának politikáját ajánlották. Quaroni és Prunas pedig megnyerte a semlegesség gondolatának De Gasperit is. Ezt a törekvést támogatta egészen 1949-ig a következő moszkvai nagykövet, Brosio is, és az új külügyminiszter, Carlo Sforza, valamint De Gasperi - akkor már miniszterelnökként. Ez a vonal azonban csak látszólag volt következetes. Az olasz kormány ugyanis 1948-ig két, egymással gyökeresen ellentétes külpolitikát dolgozott ki. Egy állandó súlypont híján azonban azt lehet mondani, hogy egy sem volt. A washingtoni nagykövetségre azt az Alberto Tarchianit küldték, akit De Gasperi úgy ismert, mint Olaszországnak a nyugati politikához való fölsorakoztatásának, sőt a még meg sem kezdődött hidegháborúnak a keresztes vitézét. Tarchiani nem annyira a diplomata, mint inkább a rejtett meggyőző és az ördögűző mesterségét gyakorolta az amerikai kormány és különösen annak leginkább antikommunista és konzervatív lobbyja érdekében. < De Gasperi 1946. augusztus 31-én levelet írt Quaroni nagykövetnek, akit arra kért, hogy a szovjet vezetőkkel tárgyaljon Olaszország semlegességéről. Quaroni azt írja emlékirataiban - más dokumentum eddig még nem áll rendelkezésre -, hogy a kormány megbízásából fölvetette: a kidolgozás alatt álló alkotmányhoz csatolnának egy záradékot az ország örökös semlegességéről (Úgy, ahogyan előzőleg