Századok – 1989
Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644
BAJOROK AZ 1848-49-ES FORRADALOMRÓL 655 nem gyűjtött, és talán kevesebbet is közölt, mint amit tudott. Időnként elbizonytalanodik, és hinni akar a békés megoldásban, de igazán más megoldást, mint amit fentebb felvázolt, nem tudott elképzelni. Legfeljebb azzal vigasztalta és mentegette magát, mint április 20-i jelentésében, hogy „még minden bizonytalan és a véletlentől függ. Sötét köd üli meg a horizontot. Szinte lehetetlen a tájékozódás, a tisztánlátás, még inkább Bécsben és Berlinben, mint Münchenben". Úgy látszik, Luxburg vigyázott arra, hogy hivatalos jelentéseiben elhamarkodott kijelentéseket ne tegyen. Csak amikor kiderült, hogy a várva várt áprilisi osztrák alkotmány nem csillapítja le a kedélyeket, akkor jelenik meg a minisztériumon keresztül az uralkodónak küldött hivatalos jelentéseiben az, amit összesküvés-elméletnek vagy agitátor modellnek nevezhetünk, hiszen május 4-én például a bécsi forrongásokat a forradalmi pártnak, a kluboknak és idegen, lengyel, magyar, francia emisszáriusoknak kezdi tulajdonítani, és aztán, május 24-i jelentés tanúsága szerint „megfoghatatlan" öszszeesküvőknek, akikkel szemben a legjobb rendőrség is tanácstalan. Addig ilyesmiről csak a lemondott Lajos királynak írt, méghozzá az első bécsi forradalomról. Levelében helyeselte ugyan az alkotmány ígéretét, hiszen Zsófia hercegné is megmondta neki, hogy ez mentheti meg a dinasztiát, de a forradalmat a rendőrség figyelmét kijátszó propagandisták munkájának tartotta. Talán azért, mert egykori uralkodója ezt akarta hallani, vagy azért, mert már ekkor is így gondolta és hivatalos jelentéseiben nem akart ünneprontó lenni, látva, hogy „a magyarok most fraternizálnak a németekkel. Pillanatnyilag minden a legjobban megy, de mi lesz, ha néhány nap múlva elmúlik az első részegség mámora, munkához kell látni, kibontakozni a jelenlegi káoszból, visszaállítani a rendet, megszilárdítani a kormánynak az utóbbi napokban félreismert tekintélyét, egyszóval mindent a helyére kell tenni".3 1 Hosszú ideig nincs ilyen kontroliforrásunk: hivatalos jelentésekkel egyidőből származó magánlevél. De úgy látszik, az óvatosság, amellyel a magyar törekvéseket kezelte, nem pusztán taktikai volt. Világos képet nem tudott kialakítani, korábbi véleményét pedig érvényesnek érezhette. A második bécsi forradalmat elítélte, de számított Bécs népének a „kijózanodására", hiszen azt, hogy az udvar székhelyét Innsbruckba tette, anyagilag komolyan megsínylette a császárváros. Magyarország pedig nem volt az a destabilizáló erő, mint korábban - április 13-án - vélte. Hiszen egy nappal a bécsi forradalom után - írja május 16-i jelentésében - „már mondják, hogy a császár családjával Prágába vagy Pestre megy, hogy a bécsi népuralom alól mentesüljön". A magyar vezető körök valóban el szerették volna érni, hogy az uralkodó Budára jöjjön, és vele a birodalom súlypontja áttevődjék Magyarországra. Innsbruckban egy pillanatig látni vélték már azt a 40 ezres magyar hadsereget, amely Bécsbe vonul rendet termteni, és azt a másik 40 ezer katonát, akik az olasz frontra sietnek Radetzkyhez.3 2 Nem tudunk arról, hogy ilyen konkrét ígéretet magyar államférfiak tettek volna. Az viszont tény, hogy István nádor, aki állandóan titkos utasításokat kért az udvartól, május 19-én arról biztosította Ferenc Károly főherceget, hogy a júliusban összeülő magyar magyar népképviseleti országgyűlés, reménye szerint „a Mária Te-31 GH Ludwig I. 85-4-VI. (1848. márc. 17.) 32 Anton Springer: Geschichte Oesterreichs seit dem Wiener Frieden 1809. II. Leipzig, 1865. 443.
