Századok – 1989

Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644

654 MISKOLCZY AMBRUS ságban látja a jövő zálogát. Amíg a metternichi politika elszigetelte a Monarchiát, most az alkotmányosság külföldön is rokonszenvet kelt. Itthon pedig „mindenki kész mindent feláldozni a bosszú érdekében. Szabadcsapatok alakulnak. Magyarország azóta, hogy a császár mindent megadott, éppen most ajánlott fel, mint erről engem biztosítottak, 100 ezer katonát, ezeket felszerelni és hadilábon tartani, sőt az adósságokból 200 millió forintot magára vállal." A háborúban Ausztria újjászületésének a lehetőségét is látja. Persze „az osztrák birodalom integritását nem lehet csak úgy fenntartani, ha tiszteletben tartanak, ha emancipálnak minden nemzetiséget. Magyarország, Csehország, Itália, Lengyelország, Horvátország Illíriával együtt egyegy különálló nemezetiséget alkot. Ezen országok mindegyikének önmagát kellene kormányoznia, és a központhoz (császárhoz) federációs szisztémával kellene kapcsolódniuk, olyannal mint Észak-Amerika egyesült tartományai. így egyik tartomány sem akar elszakadni, valamennyi boldogan elismeri a birodalom egyetlen fejének szuverenitását, aki Bécsből irányítja e nagy konföderáció egészét." Egy hét múlva már alábbhagyott Luxburg olaszellenes háborús lelkesedése, és április 9-én arról írt, hogy milyen jó lenne, ha Anglia közvetítene a harcoló felek között. Ugyanakkor dicsérte az olasz katonák hűségét, miközben az egész olasz nemzetiség felkeléséről adott számot. Mivel a császárnál is volt kihallgatáson, optimizmusa talán az udvar hangulatát tükrözi: „Az alkotmányos eszmék, amelyeket először félreértettek, és későn és hiányosan terjedtek el a távolabbi tartományokban, kezdenek mindenütt kicsírázni, az osztrák birodalom különböző népei között pedig kezdik megerősíteni az oszthatatlan nagy haza érzését" - írja ugyancsak április 9-én egy másik jelentésében. Igaz, lehet, hogy Galícia elszakadna, akkor pedig az lenne a legjobb, ha létrejönne az egyesült Lengyelország, bár ezt a cár nem fogadná el. Ami Magyarországot illeti, az „egyelőre ki van elégítve, el van foglalva önmaga megszervezésével". Négy nap múlva, április 13-án - követi jelentése tanúsága szerint - megváltozott Luxburg helyzetmegítélése. A császár egy nappal el kellett halassza pozsonyi útját, mert újabb nehézség támadt. Kossuth ugyanis - írja a bajor követ - követelni kezdte a határőrvidék reinkorporációját. Mivel mintaszerű intézményről van szó, a kormányzat igyekezett megtartani. István főherceg, aki, ha valami akadály támad, Pozsonyból Bécsbe jön, ezúttal is megjelent, váratlanul. „Tanácsot tartottak, és ott könnyedén elhatározták, hogy a Magyarországnak hozott annyi áldozat mellett, ezt is megteszik, a határőrvidék reinkorporációját." De emellett Magyaroszág Erdélyt akarja, Csehország pedig Morvát és Sziléziát. „Ez a nézetkülönbség növeli annak nehézségeit, hogy a birodalmat egyetlen bécsi alkotmányos törvényhozó tesületben koncentrálják." A végeláthatatlan nehézségek közepette „a konszolidációnak nagy műve erősen problematikus, úgyszólván lehetetlen". Már csak „két nagy tett menthetné meg a Monarchiát, egyben egész Németországra a legüdvösebb hatást gyakorolva. Az egyik itáliai döntő győzelem lenne. A másik általános antirepublikánus mozgalom Franciaországban". Németország jövőjét a monarchikus intézmények fenntartásában látja. A német konföderáció újjászervezése a frankfurti alkotmányozó gyűlésen számára utópia, őrület, anarchia, köztársaság. Luxburg eszménye: a modernizált és alkotmányosított status quo, Németországhoz szorosan kapcsolódó alkotmányos osztrák összbirodalom. Ezen mér mindent. Ezen méri a „magyar kérdést", amelyről sok információt