Századok – 1989
Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644
BAJOROK AZ 1848-49-ES FORRADALOMRÓL 647 dolta Lamartine, amit 1838-ban Miksának írt, amikor a trónörökösnek a Jocelyne megjelenése alkalmából hozzá intézett levelére válaszolt: először „azt hittem, hogy egy filozófussal vagy Németország egyik tökéletes költőjével van dolgom és íme, egy korona várományosa volt az", aki sorait megküldte. Miután emlékeztetett arra, hogy együtt jártak Konstantinápolyban, nem minden didaktikai célzatosság nélkül adott számot a francia költő-író-politikus arról, hogy mindent megtesz a társadalmi filozófia érvényesítése érdekében. „Helyet akarok teremteni a racionalizmusnak a politikában. Királyi Felséged, akinek lelke oly emelkedett, érteni és helyeselni fogja ezt a gondolatot."8 Annál is inkább, mert Miksa, ez a tépelódésre és belső vívódásra hajlamos, olykor depresszióval küszködő egyéniség, komoly hivatástudattal készült a rá váró szerepre. A göttingeni és a berlini egyetemen tanult, Konstantinápoly mellett bejárta az európai fővárosokat. És aztán nemcsak önemésztő tépelődés előzte meg döntéseit, hanem alapos számvetés a lehetőségekkel. A tanácsadók széles körét alakította ki maga körül, akiknek egész sor elaborátumot kellett kidolgozni, amelyeket aztán gondosan elolvasott. Tanácsadókként olyanokat is igénybe vett, akik világnézetileg a a másik oldalon álltak. Az 1850-es években például rendszeresen ún. esti beszélgetésekre hívott politikusokat és professzorokat, hogy a kor nagy általános és konkrét kérdéseiről véleményt cseréljenek. Néhány példával érzékeltetjük e beszélgetések légkörét és jelentőségét. „Az igazi államférfinak - kezdte az esti vitát a király - saját kora eszméinek az élén kell állnia, uralnia kell azokat, nem szabad, hogy azok tehetetlenül magukkal sodorják." De „magasabb" célok elérése érdekében ölthet-e olykor „liberális mezt"? „Szabad-e neki saját korával kokettálnia?" Erre a beszélgetés valamennyi résztvevője, köztük Bluntschli és Liebig nemmel válaszolt, azért, mert a liberalizmussal reményeket ugyan lehet ébreszteni, de aztán annál nagyobb lesz a csalódás. A királyi konklúzió mégis az volt, hogy „a nagy uralkodók saját koruk bábái kell hogy legyenek". Más alkalommal azt tette szóvá, hogy a jobbágyfelszabadítás több kárt okozott, mint hasznot a parasztságnak, amely ezt már látja, érzi és hangoztatja, viszont 1848-ban a népvezéreket követve fogalma sem volt, hogy mit csinál. Ehhez a némileg provokációs célzatú kijelentéshez volt, aki azt fűzte hozzá, hogy sajátos módon a parasztból újra bérlő lett. Liebig viszont gazdasági, Bluntschli pedig történeti és természetjogi érvekkel értekezett a jobbágyfelszabadítás mellett.9 És hozzá kell tenni még azt is, hogy Miksa a nemességgel szemben folytatott elég hatékony társadalmi jóléti politikát.1 0 Egy uralkodó, aki az abszolutizmus légkörében nőtt fel, csak kivételes történeti pillanatokban lehet liberális. És vajon a kornak melyik uralkodója érintkezett így tanácsadó testületével? Úgy látszik, csak egy középhatalom rangjára igényt tartó kis állam élén lehetett így eljárni. Persze, a döntéshozatalnak ez a módja egyben időigényesnek is bizonyult, különösen akkor, amikor ellentmondásos információkat kellett szembesíteni vagy szinte minden nap hozott valami meglepetést, mint 1848— 1849 sorsdöntő napjaiban. 8 München, Geheimes Hausarchiv, (továbbiakban: GH) Max II. 82-6-357. 9 GH Max II. 74-6-16. 10 Günther Müller: König Max II. von Bayern und die soziale Frage. München, 1964.
