Századok – 1989

Könyvismertetések - Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig (Ism.: Moór Elemér) III–IV/554

544 KÖNYVISMERTETÉSEK 556 Érdekes, hogy M. pontosan utánajárt annak, hogy milyenek a Kubán-mellék természeti és termelési viszonyai, ahová az általa követett magyar őstörténészek a magyarokat Szibériából költöztették, és rájött arra, hogy a Don és Kubán közötti vidék szinte félsivatagnak mondható. Arra azonban már nem gondolt, hogy ezen a fátlan pusztaságon semmi esetre sem folyhatott az az ősi sertéstenyésztés, amelynek meglétére nemcsak az ismeretlen eredeti kan, konda, disznó, hanem a török eredetű serte és ártány szavainkból is lehet következtetni. És ez utóbbi szavak - másokon kívül - azt is tanúsítják, hogy az a törökség, amellyel a magyarság közelebbi kapcsolatba került, egyáltalán nem az a lótenyésztő vándomomád nép volt, mint azt őstörténészeink feltették, hisz sertéstenyésztéssel sem a törökség, sem semmiféle mezőségi nomád nép soha nem foglalkozott, de nem is foglalkozhatott volna. Ennek tulajdonítható egyébként az is, hogy régi törökök révén összesen csak három szóval gazdagodott nyelvünk lótenyésztési terminológiája állítólagos évezredes együttélés ellenére is (ezek: csődör, béklyó és csökönyös), amikor abban még a szláv elemek száma is nagyobb (ezek: kanca, kabola, ?kacola, paripa, poroszka, továbbá patkó és zabola). Az előadottakból nyilvánvaló, hogy az ősi magyar társadalom fejlődésében a honfoglalás koráig valahogyan minden másként volt, mint ahogy azt szerzőnk egy őstörténeti és egy társadalomtörténeti elmélet egybeszerkesztése révén elképzelte. Igaz, előszavából kitetszőleg ő is sejteni látszik, hogy műve őstörténeti részében sokkal több a feltevés, mint az kívánatos volna. Valószínűnek tartja, „hogy az orosz tudományos kutatás újabb eredményei, mihelyt hozzáférhetőkké válnak, a magyar őstörténetet is előbbre fogják vinni". Ezt mi is lehetségesnek gondoljuk, de még fontosabbnak tartanék, ha jól körülhatárolt és megfogalmazott magyar őstörténeti vonatkozású problémákat tudnánk az orosz tudományos kutatás számára felvetni és javaslatba hozni (ezt lehetne tényleges tudományos együttműködésnek mondani). Ez azonban csak akkor válik számunkra lehetségessé, ha felhagyunk az előleges elméleteken alapuló magyar őstörténeti okoskodásokkal és a tények vizsgálatából - bármily lassú is ez az út - próbálunk majd magyar őstörténeti megismerésekhez eljutni. Ebben a vonatkozásban M. hivatkozik Ralph Fojc-nak „Gengis Khan" című művére, amely részben az orosz Vladimircsov-MÍ mongol társadalmi szervezetre vonatkozó legújabb kutatásaira támaszkodik. Hogy mennyiben döntené el e mű a vérszerződés hitelességének kérdését az Anonymus javára, mint M. állítja, azt nem tudjuk. Arról azonban meg vagyunk győződve, hogy e műnél több tanulságot jelenthetett volna számára Zolotarev orosz tudósnak a szibériai népek totemizmusáról szóló 1934-ben megjelent tanulmányának ismerete, valamint W. Steinitz leningrádi egyetemi tanárnak az osztják társadalmi viszonyokról szóló cikke (Totemismus bei den Ostjaken. Ethnos, 1938, 125-140 és vö. NépNy. XI. 115-117). Eldöntésre várna ti. az a probléma, hogy a régi magyarokra vonatkozólag is feltehető-e annak a két exogám házassági phratriának a megléte, amely Zolotarev szavai szerint - amint ezt egy német hivatkozásból tudom -vörös fonálként húzódik végig az egész sámánizmuson. Amennyiben ti. az ősmagyarság nem ilyen két házassági phratriára tagolódott volna, ebben az esetben kérdésesnek látszik, hogy a sámánizmus megléte a honfoglaló magyarságra vonatkozólag - amint ezt feltenni szokták - egyáltalán szóba jöhet-e. A magyar honfoglalással az elméletbeli fiktív kubáni és szibériai hazákból végre a valóság földjére érkezünk és itt szerzőnk először is a szláv-magyar viszony reális törekvésű taglalásával kellemes meglepetésben részesíti az olvasót. Feltétlenül igazat kell adnunk neki, hogy a honfoglaló magyarok száma lényegesen alatta volt annak az 500 000-es számnak, amit Hóman feltett. Ez különben abból is nyilvánvaló, hogy honfoglaláskori és kora Árpád-kori temetők szerfelett kicsinyek, de összehasonlítva még az avarkori termetőkkel is azok. De az is kétségtelen, hogy az itt talált szláv lakosság számának lényegesen kisebbnek kellett lennie a magyarságénál, mert különben a magyarság éppúgy elszlávosodott volna, mint a szláv népek között más kisszámú hódítók (mint pl. a svéd oroszok vagy a töröknyelvű dunai bolgárok). Hogy azonban tényleg Priwina dunántúli tartománya tekinthető-e a magyar királyság ősének, mint M. felteszi, azt már nagyon is kérdésesnek tartjuk. Priwina fia és utóda, Chezil ugyanis már 870 körül meghalt, amikor is az uralom Priwina balatonmelléki fejedelemségében a német király fiára szállott, aki azt a magyar honfoglalásig kezében tartotta (vö. Schiinemann, Die Deutschen in Ungarn, 11). Hogy pedig Priwina székhelyének, Zalavárnak környékén csak nagyon gyér lehetett a lakosság a magyar uralom megszilárdulása korában, azt mi sem tanúsíthatja határozottabban, minthogy ennek a helynek nem szláv és nem német, hanem magyar eredetű elnevezése van nyelvünkben. Ezenkívül forrásadatokból is tudjuk, hogy Észak-Dunántúlt a magyar honfoglalást megelőző évtizedekben ismételten éspedig a forrásadatok szerint alaposan megdúlta Szvatopluk. Ezt követték a magyarok többszöri dúlásai; ha az ezekről szóló tudósítások túlzottaknak tekinthetők is, az mégsem kétséges, hogy alaposan megritkították az eredetileg is gyérszámú lakosságot. És mivel a dúlások megismétlődtek, valószínűleg sokan elmenekültek innen. Schünemann-nak igazat kell adnunk abban, hogy a magya-