Századok – 1989

Könyvismertetések - Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig (Ism.: Moór Elemér) III–IV/554

544 KÖNYVISMERTETÉSEK 557 rok Pannóniát csak a pozsonyi csata, vagyis 907 után szállták meg véglegesen. így tehát nem lehet szó arról, amint ezt M. is lehetségesnek, sót valószínűnek véli, hogy a magyarok a Tiszántúlt késóbb szállták volna meg ez a feltevés csak a Tiszántúl keleti részeire állhat meg ... így tehát szláv lakosággal a magyarok először a Tisza mellékén juthattak kapcsolatba. Hogy pedig a szlávok társadalmi és állami berendezkedésének az alapjai ott is már megvoltak, az a Tisza melléki helynevekből világosan kitűnik. Itt ugyanis a magyarba került több szláv törzsi vagy nemzetiségi menedékvárnak a neve. Ezek: Belegrád (1. egy Tisza-sziget neve Becs közelében; 2. puszta Királytelek közelében; 3. puszta Onga közelében), továbbá Csongrád és az eltűnt Csingrád Nagybecskerek közelében, valamint az egykori Garád Arad megyében és az egykori Garadistya Temes megyében (vö. ZONF. VI. 22). Ez a Tisza melléki szlávság - bizonyára az avarság ráhatása fölytán - életmódban nem különbözhetett lényegesen a honfoglaló magyarságtól, amint erre a négy Tisza melléki Konyár-Kanyár helynevünkből is, amely név a szlávban lópásztort jelent, következtethetünk (vö. ZONF. VI. 27). És ebből is érthetjük meg, hogy miért olyan nagy a szláv eredetű szavaknak a száma a magyar lótenyésztési terminológiában. Ez lehetett az a szlávság, mely M. feltevése szerint is - de amire bizonyos forrásadatokból is lehet következtetni - részt vett a magyarság „kalandozás"-aiban. Ez az irodalmunkban szokásos kifejezés kétségtelenül csak szépítő körülírása a rablóháború szónak, ahogy ezeket a vállalkozásokat szerzőnk minden kendőzés nélkül nevezi. M. feltevése szerint „а X. század magyar rablóháborúinak különleges oka az, hogy a honfoglaláskor a magyar népnek jutott földterület elégtelen volt a megélhetéshez, a főnöki magántulajdon és annak terjeszkedése következtében az adott termelőmód mellett". Ez az indoklás nyilván M.-nak abból a meggyőződéséből származott, hogy minden társadalmi történés egyetlen hatóok következményének tekintendő. Pedig ha valamikor bőségesen állhatott legelőterület minden nemzetségnek rendelkezésére, akkor ez a honfoglalást követő évtizedekről valószínű, vagyis amikor a rablóportyák nagy arányokban kezdetüket vették. A nomádnak különben is - esetleg arany-ezüstholmin kívül - az állat egyetlen vagyona: így nem lehet belátni, hogy a honfoglaláskori „főnök"-ök miért akarhattak nagyobb földterületre igényt tartani, mint amennyi állatállományuk eltartásához elegendő volt. Különben is tudjuk, hogy a magyarok a rabló portyázásokat már a honfoglalást megelőző időkben is gyakorolták, a szlávoktól átvett patkó pedig a honfoglalás után lehetővé tette számukra nyugati portyázásaik alkalmával a római köves utak felhasználását is. Hogy a rablóportya a magyarság körében annyira kedveltté vált, azt elsősorban is a chazarok hadseregének kötelékében való egykori, feltehető portyázói szolgálatuknak tulajdoníthatjuk. Ez fejleszthette ki a magyarságban a kalandvágyat és a kincsszomjat (ez utóbbiról forrásadatok is tanúskodnak), amik ezekhez a rabló portyázásoknak legfőbb indítóokai lehettek, amihez eleinte mint ok a nőhiány is bizonyára jelentős mértékben hozzájárult. Az ezekről szóló tudósítások ugyanis több esetben megemlítik, hogy a magyarok a férfiakat és idősebb nőket mind levágták és csupán a fiatal nőket és gyermekeiket kímélték meg. Ez különben a honfoglaláskori temetők emberanyagából is kitűnik, amelyekből előkerült női csontvázak ti. sok esetben, mint Bartucz megfigyelte, az antropológiai jellegzetességek tekintetében jelentősen különböznek az ott található férficsontvázak jellegzetességeitől. Ez a példa is tehát azt bizonyítja, hogy a társadalmi történések több ok eredőjének tekintendők, még ha az anyagi okoknak a legnagyobb jelentőséget vagyunk is hajlandók tulajdonítani. A honfoglaló magyarság rablóportyáira vonatkozó külföldi tudósítások azt is tanúsítják, hogy a magyaroknak férfirabszolgákra jó darabig szükségük nem volt; a rabszolgakereskedelem pedig eleinte még nem lehetett megfelelően megszervezve, mert különben óvakodtak volna a kezükbe került férfiak levágásától. Szükségük külföldi férfirabszolgákra pedig nyilván azért nem volt, mert nyájaik legeltetését maguk is ellátták (erre a szilajálla(tartásban nagyon kevés emberre van szükség, sőt e célra serdülő legénykék is teljesen megfelelnek); a szükséges földmívelési munkálatok elvégzésére pedig bizonyára szláv alattvalóikat kényszerítették, amint a nomádok mindenütt hasonlóan járnak el. A magyarok pedig itt csak folytathatták a Levediában megszokott gyakorlatot, hogy terményszolgáltatásokat követeltek szláv alattvalóiktól. M.-nak valószínűleg igaza van, hogy a központi hatalom kifejlődésével kapcsolatos harcok sem jelentettek egyebet, mint hogy a fejedelmek ennek a gyakorlatnak véget vetni igyekeztek, a maguk részére kizárólagos igényt emelvén a szlávok szolgáltatásaira. Hogy azonban ezt megtehették, már kezdettől fogva az oroszlánrésznek birtokában kellett lenniök. De még így is rejtélyes marad, hogy mi indíthatta Gézát агта az elhatározásra, hogy az összes, a nemzetségek által közvetlenül igénybe nem vett területeket a rajta levő emberekkel együtt a sajátmaga kizárólagos rendelkezésére foglalja le. Hogy az új rendben a szlávoknak nagy szerep jutott, az nem lehet kétséges, de mindenesetre kisebb, mint M. felteszi, mert különben az ilyen magyar méltóság- és foglalkozásnevek, mint hadnagy, várnagy,