Századok – 1989

Könyvismertetések - Weber Alfred: Abschied von der bisherigen Geschichte (Ism.: Waczulik Margit) III–IV/535

536 KÖNYVISMERTETÉSEK 536 lött s aminek veszedelmei! a nagy szellemek már akkor érezték. Ez már csak azért is túlhaladott álláspont volt, mert körülöttünk - az energia-tanok következtében - átalakult közben a világ, illetve megváltozott a világról való felfogásunk s így alapja sincs már a múlt század nihilista jelenségeinek. Ez a nihilizmus azért veszélyes az európai kultúrára, mert megtagadja mindazt, amiben a többitől különbözött, ami képessé tette őt arra, hogy a többi fölé emelkedjék. Egyedül Európában van meg ugyanis az a dinamizmus, ami motoija a fokozatos társadalmi alakulásnak. A keleti társadalmak évszázadokig változatlanok, míg Európáé eleven lüktető mozgásban van. Itt nincs semmi merevség, semmi előre megszabottság, az új társadalmi, gazdasági és szellemi formákat az élet teremti s az élet tolja félre. Európa nagy szellemei mindig önálló utakon jártak. A hagyomány sohasem kötötte meg szárnyalásukat, dogmák (melyek alatt W. nemcsak vallásiakat, hanem általában elfogadott és kötelező nézeteket ért) nem álltak útjukba. Amíg Európa ezt az utat járta, amíg nem nyugodott bele gondolattanul átvett kész formákba s amíg a mindennap földi adottságain túl lelki és szellemi világokba is tett önálló lépéseket, addig nem került bele a XIX-XX. századihoz hasonló krízisbe. Ez az önálló út nem volt könnyű. Nemegyszer értetlenség, kivetettség, inkvizíció, halál járt érte. De éppen ennek vállalása jelentette Európát. W. ennek a nézetének igazolására végignézi, szinte repülőgépről, az európai történelmet. Korszakonként megkeresi ezeket a jellemző törekvéseket: a nagy emberi kérdésekre önálló feleletet adó, az emberi élet transzcendens mélységeibe, a humánum problémáinak birodalmába hatoló lelkeket, akik a megszokott hagyományos formák helyett újakat alkotnak. A sort Doniéval kezdi, majd Leonardoval, Michelangelovil, Schakespearrel, Cervantes-szel folytatja. A XVII. század keresztény dogmái, valamint az abszolutizmus hatalmi rendszerének szintén „dogmák"-ká váló alapelvei megkötik a szellem szabad útját, de az éledő racionalista tudomány ismertelméleti és metafizikai problémái ismét feltárják az önálló gondolat útját. A transzcendens távlatokba tekintők sorának folytatói Pascal és Rembrandt. A XVIII. századra az előbbi még távlatokat nyitó tudomány merevedik dogmarendszerré s a kiutat a barokk zene, pl. Bach transzcendens távlatai képviselik. A legjelentősebb lépést a szellem szabadsága és vele együtt transzcendens távlatok felé akkor teszi ez a korszak, amikor optimisztikusan, a tökéletesedésbe vetett feltétlen bizalommal irányítja új utak, a francia forradalmon keresztül a szabadság útjai felé az emberiséget. Mikorra ez is dogmává merevedik, a romantika halad a szellem szabad kötetlen útjai felé. A XIX. század, W. elnevezése szerint az akarat százada, beteljesülése a nyugat-európai törekvéseknek, de ugyanakkor magában hordja már a széthullás erőit, átmenet egy új korszakba. Ha a romlásba döntő tényezőket keressük, a korszak dinamizmusa ad magyarázatot. Az európai fejlődés tempója hihetetlenül meggyorsul, az események szinte nélkülünk történnek, alig tudjuk követni őket. A szemlélőnek az az érzése kell, hogy támadjon a század törekvéseinek vizsgálatakor, hogy ezek az erők valamikor, valahogyan össze fognak ütközni. Egyik ilyen veszedelmet rejtő jelenség az, hogy a fejlődés kavargó hullámzása egyre több embert taszít ki a reménytelen proletársorsba. A XIX. századot részletes taglalása során három korszakra bontja (1850-ig, 1880-ig és 1914-ig). Az elsőnek lényege a kapitalizmus teljes kibontakozása, a másodiké a polgári életformák és „kultúra", valóban sekélyes civilizáció kialakulása, a harmadik pedig a feszültségek teljes megjelenéséé. A világkiterjedésűre megnőtt imperializmus mellé ekkor áll be segítőtársnak a nacionalizmus, melyet támadóképessé tesz az, hogy a természettudományos biologizmus szövetségest ad neki a fantáziaszülte fajelméletben. Ennek a korszaknak a hatalom az ideálja. A nemzeti-faji törekvéseket buzgón táplálja a hatalmat áhító militarizmus. A korszak gondolatvilágának egyik legtipikusabb jelensége és egyben mások világnézetének irányítója Nietzsche, aki kora polgári gondolattalanságának, laposságának bírálatából kiindulva alkotja meg a maga ideálját. Az Übermensch az erő embere, aki nem tűr semmi gyengeséget, semmit, ami kicsiny, és ami terveiben megakadályozná. Az eddigi alázatot, részvétet hirdető „rabszolgamorál"-lal szemben (amilyen a kereszténység, a humanizmus, a szabadságszeretet, a demokrácia és a szocializmus) az „uralkodók moráljá"-t hirdeti. Fél a tömegtől és annak uralmától, a kevesek, a kiválasztottak uralmát óhajtja. Valóban százada kicsinyes nihilizmusából, a nagy értékek elsekélyesítéséből kinőve, belső ellentmondások során maga is táplálja ezt a nihilizmust, hiszen megtagad mindent, ami Európát jelentette és a hatalom és erőszak értékeit hangoztatva felszabadítja a rombolás ösztöneit. Tagadhatatlan értékei: őszintesége, természetessége, a szenvedés szükségességének és értékének hangsúlyozása ellenére ugyanazt a Wille zur Machtot hirdette kortársainak, mint az imperialista politikusok. Minden országban akadtak ugyan kisebb szabadabb intellektuális körök, de ezek éppen túlzott humanitásukból eredő belső passzivitásuk miatt beletörődőn nézték a körülöttük dúló nihilizmust.