Századok – 1989

Könyvismertetések - Jantzen Hans: Ottonische Kunst (Ism.: Bogyay Tamás) III–IV/529

KÖNYVISMERTETÉSEK 531 a figurális ábrázolásoknál, amelyeknek jellegzetes ikonográfiái témáin (egyes bibliai illusztrációk, evangé­listák, maiestas domini, császárképek stb.) részletesen szemlélteti nemcsak a tisztán formai stílusnak, hanem a tárgy felfogásában megnyilatkozó világszemléletnek az átalakulását is. Az egyes írott szó, néha egy-egy betű is szinte önálló műalkotássá válik és J. épp ilyen, többé-kevésbé dekoratív részletekben mutat rá olyan megdöbbentő festői megoldásokra és ötletekre, amelyek a kolostori scriptoriumok mestereit a legnagyobb festők sorába emelik. J. egészséges történeti érzékére vall, hogy az érzéki valóságnak akkoriban magától ér­tetődő fölényes mellőzését és a színek önértékének bámulatos kihasználását, egy ifjú kultúra ösztönös mű­vészi kifejező eszközeit nem akarja a mai túlérett civilizáció látszólag hasonló irányú tudatos művészi tö­rekvéseivel párhuzamba állítani és magyarázni, mint ahogy sok mai esztétikus és műtörténész megpróbálta pl. a korai román művészet expresszionista és a késő középkori pokolfantáziák szürrealista alapon való tet­szetős, de anakronisztikus értelmezésével. A könyv utolsó fejezetében képfaragás és ötvösség cím alatt tárgyalt művek legtöbbje igen különböző technikai eljárásokat és anyagokat egyesít, úgyhogy nem is igen illeszthető be a művészi formaadás módja és ezen belül a nyersanyag alapján megkülönböztetett mai művészeti ágak valamelyikébe. J. tehát az egyet­len, anyaga sajátos természetének is legjobban megfelelő utat választja, midőn rendeltetésük szerint osztá­lyozza és tárgyalja őket. Először veszi a kapukat és Bernward püspök hildesheimi műhelyének egyéb, több­nyire egyedülálló alkotásait. A hildesheimi bronzkaput a kisművészetekből az igazi szobrászat felé vezető úton korszakalkotó lépésnek tartja, bár még ennek stílusa is sokkal közelebb van a festészethez, mint az iga­zi plasztikához. Az augsburgi kapuhoz Richard Wiebelnek az ikonográfiát megfejtő és az eredeti alakot re­konstruáló posztumusz tanulmányát (Das Münster 1947. 1-2. szám) sajnos már nem használhatta fel. Még szobrászati jellegűek a kultuszképek, elsősorban monumentális feszületek és az esseni Münster kincstárában a legrégibb német Madonna-szobor, amely már az ötvösséghez vezet át. A vallási élet és az ugyancsak szak­rális jellegű politikai hatalom ide sorolható eszközein és jelvényein, antependiumokon, evangéliumok és szerkönyvek tábláin, ereklyetartókon, oltárkereszteken, koronákon stb. a felhasznált nemes anyagok nem­csak drágaságukkal, hanem mint titkos erő és szimbolikus jelentés hordozói önmagukban is éppoly lénye­ges tényezői a tárgy szellemi jelentősége reprezentatív művészi kifejezésének, mint a figurális és ornamen­tális díszítés. A lokalizálás, amennyire lehetséges, többnyire a könyvfestészetből is ismert kolostori és dómműhelyekhez vezet. J. könyvének legnagyobb értéke, hogy közvetlenül átélhető közelségbe hoz egy olyan, rég elfeledett művészetet, amelyhez a mai művészetfelfogás és szemlélet fogalmaival majdnem lehetetlen hozzáférkzőni. Bár sok történeti kérdést válasz nélkül hagy és anyagát tekintve sem akar teljes lenni, mégis a magyar mű­vészettörténet számára is nyújt néhány tanulságot. Az első, negatív tanulság az, hogy a szász és rajnai temp­lomok bonyolult alaprajza, felépítése és tagolása, akár karoling eredetű, akár a kolostorok liturgikus szük­ségleteinek felel meg, éppoly ismeretlen és idegen Magyarországon, mint az egész akkori német arisztokratikus szerzetesség pártában maradt és megözvegyült nemesi dámák otthonául szolgáló zárdáinak tömegével. A sírkamrából altemplommá fejlesztett X. századi kriptáknak és egyes részletformáknak viszont nálunk is megtaláljuk rokonait. (Vö. Csemegi kutatásait Tarnaszentmáriáról, tihanyi altemplom.) A legfon­tosabb ilyen részletforma a kockaoszlopfő, melyet a magyar kutatás (Gerevich, Magyarország románkori em­lékei) Itáliából származtat, J. és a német kutatók általában viszont sajátosan német formának tekintenek. Tény, hogy a kockaoszlopfő a XI. század első felében nemcsak Németországban, hanem Lombardiában és az Abruzzók bencés építészetében is előfordul. Viszont tagadhatatlan, hogy tiszta geometriai jellege a nö­vényi motívumokból kiinduló antik eredetű típusokkal szeges ellentétben áll és az absztrakcióra törekvő ger­mán szellem jellegzetes terméke. Itáliában is csak szórványosan és épp germán bevándorlásnak kitett terü­leteken található, így hazai elég sűrű használata is csak a német szomszédsággal magyarázható meg. A legtöbb párhuzamot a germán jellegzetességek viszonylagos hiánya miatt J. részéről igen röviden tárgyalt délkeleti, bajor emlékekkel lehetne találni, de nem annyira a dinasztiák rokonsága, mint inkább a közös erős déli és keleti (bizánci) kapcsolatok révén. Az erős bizánci vonásokat emeli ki J. az első magyar királynétól anyja regensburgi sírjára adományozott Gizella-keresztben is, melyet az adományozás körülményei alapján regensburgi munkának tart. Ez a kereszt különben a merseburgi palota festményéhez hasonló szimbolikus erővel mutatja a magyarság és a nyugati keresztény államok viszonyában négy nemzedék alatt végbement óriási változást. Akárhol is készült., II. Henrik korának más reprezentatív ötvösműveivel együtt arról tanús­kodik, hogy a magyar és német előkelők személyes művészi igényei Bizánc ízlésdiktáló felsőbbségének el­ismerésében találkoztak. Mindez csak megerősíti azt a felfogást, hogy a magyarságra nem kész egészként

Next

/
Oldalképek
Tartalom