Századok – 1989

Könyvismertetések - Adama van Scheltema F.: Die geistige Mitte (Ism.: Bogyay Tamás) III–IV/527

528 KÖNYVISMERTETÉSEK 528 középpont tehát a fölérendelt, átfogó nagy ütem „A", ,,B", vagy „C" jellegéhez viszonyul. Másrészt a szellemi középponthoz térés szintézist is jelent. A dezintegráció periódusai a valóságok közölt „A" állapothoz és ezzel a külső, reális és racionális világ egyre szélesebb körű és áthatóbb meghódításához vezetnek. Az integráció már mindig a legújabb valósághódításból indul ki és ennek eredményeit is magában foglalja. A szellemi középpontot adó integrációk szintetizáló jellegére Sch. ugyan csak mellékesen utal. Sch. lélektani párhuzammal bizonyítja, hogy ez a törvényszerűség nem pusztán elvont spekuláció: a gyermek és ifjú lelki fejlődésében éppígy váltakoznak a külső valósággal való megismerkedés és tevékeny, férfias találkozás realista korszakai az anyával és nővel való találkozás vallásos beállítottságú, idealista korszakaival. Az ontogenezis itt is megismétli a filogenezist. Hogy mi a történelem dialektikus haladásának célja, végső értelme és mozgatója, arra a könyv legfeljebb közvetett vagy csak mellékesen elejtett választ ad. Sch. ugyanis hangsúlyozza, hogy csak a művelődéstörténeti jelenségekből kiolvasható törvényszerűségek megállapítására szorítkozik, de nem keresi a választ történetfilozófiai kérdésekre, pl. hogy a kultúrfogalom lényegéhez tartozó polaritás (férfi és női közti dinamikus feszültség stb.) milyen abszolút értelmet rejt. Csak mellékesen jegyzi meg tehát, hogy az emberiségnek a két abszolút pólus közt lefolyó fejlődése az állati tudattól az abszolút szellemi szabadság felé halad és inkább csak sejteti, hogy a történelem mozgató erejét nem vak mechanikus okságban, hanem a természetben és az ember egyéni életében is hasonló ritmusban dolgozó, célra irányuló <?/eferőben látja. Ehelyütt, sajnos, még ízelítőt sem igen lehet adni abból, hogyan mutatja be a fenti törvényszerűség érvényesülését egyes, példaként kiragadott történeti jelenségekben. Az európai történelem három nagy korszaka három nagy ütemnek felel meg. Az őskornak a neolitikummal kezdődő második szakasza és a germán ókor jelenti a periferikus kötöttségű „A" periódust, a keresztény középkor a központi szellemi „B" periódust és az újkor az ismét a racionális külső valóságra irányuló centrifugális szétszakadás „C" periódusát. Ezeken belül többszörösen, egymásba foglalva ismétlődik a történelem „szívverése". Minél közelebb érünk a mához, annál jobban kivehetők nemcsak a nagy átfogó ütemek, hanem bennük a szapora ritmus is, amely az utolsó időkben már szinte az egymást váltó nemzedékekkel esik egybe. Az első nagy ütemben mint iskolapéldán röviden, de az anyagi és szellemi kultúrának jóformán minden területére kiterjedően elemzi a háromfajta, egymást váltó szellemi beállítottságot, amely az újabb kőkor, a bronzkor és a germán vaskor vallásának, társadalmának, gazdasági életének és művészetének sajátos jellegét megadta. Főként a tárgy- és tartalomszegény ornamentika az, amelyhez a még meglehetősen differenciálatlan kultúra benső szellemi szerkezete meglepő közvetlenül mutatkozik meg. Mivel Sch. a továbbiakban főként arra törekszik, hogy az első korszak egyes periódusaiból kielemzett jellemző vonások újbóli érvényesülését az endogén fejlődési jelenségekben kimutassa, a későbbi korokról adott képe sokkal kevésbé kimerítő és nem is mindig a lényeget nyújtja. Különösképpen áll ez a középkorra, amely egy hatalmas exogén tényező, a kereszténység bekapcsolódásával mintegy a letűnt földközi tengeri és a „történelemelőttiségből" most kilépő északi, európai kultúra szintézisének tekinthető. Mindaz pl., amit eddigi európai történetünk e legerősebben központi szellemi kötöttségű korszakával kapcsolatban a női elem és az ősi női-férfi polaritás szerepéről a vallási és világi életben (Ecclesiaszimbolika, Mária-tisztelet, lovagi nőkultusz stb.) mond, igen érdekes és általában igaz is. De ha ennek és az irracionális elem jelentőségének alapján a középkor teljességét, azaz a „B" jellegű korszakon belüli hármas ritmus ugyancsak „B" jellegű középső ütemét a misztikus XIV. században találja meg, szembekerül az egyéb jelenségeket, pl. a társadalmi és gazdasági életei figyelembe vevő korbeosztással. Felmerül tehát legalábbis az a kérdés, hogy ez a törvényszerűség az élet minden területén egyidőben és egyformán érvényesül-e. Sch. a legnagyobb szeretettel és mondhatnánk sikerrel is a dezintegrációk, a ,,C" periódusok elemzésében mélyed el. A modern kifejezéslélektanból is jól ismert az a megfigyelése, hogy külsőleg hasonló vagy azonos formáknak két egymással ellentétes eredete és jelentése is lehet (Klages). Ennek segítségével tud értelmet (nem pedig merev „rendszert") vinni a felbomlás és átmenet periódusainak látszólagos zűrzavarába és kitapogatni a fordulópontokat, amikor a szellem irányt változtat és már ismert formák is új értelemmel jelentkeznek. Főként a wölfflini fogalmakkal alig hozzáférhető manierizmust, mint a renaissance, a rokokót, mint a barokk utolsó centrifugális ütemét és az egész újkornak a felvilágosodással kezdődő végső, szélsőséges dezintegrációját illeszti be különös gonddal az európai kultúra szerves fejlődésébe. Ebben a kivonatban, amellyel Sch. az egyes korszakok benső szellemi szerkezetét jellemző példákon akaija szemléltetni, épp a művészetnek aránylag kevés hely jut. A jelenkor elemzésénél pl. nyíltan be is vallja, hogy a jövőre nézve fontos mozzanatokat hiába keressük a képzőművészetben, míg a termé-