Századok – 1989

Könyvismertetések - Jantzen Hans: Ottonische Kunst (Ism.: Bogyay Tamás) III–IV/529

KÖNYVISMERTETÉSEK 529 szettudományokban már megtörtént a nagy átfordulás a végtelen materializmustól újabb szellemi középpont, a metafizika felé. Ez is viszont arra mutat, hogy egy-egy kor szellemi szerkezetét meghatározó törvényszerűség az élet egyes területein úgy látszik bizonyos eltolódásokkal és különböző erővel érvényesül. Ezeket az időbeli eltolódásokat és intenzitáskülönbségeket megmagyarázó körülmények ismerete mindenesetre fontos lenne. Nemzedékkülönbségre és még inkább szociológiai tényezők szerepére gondolhatunk, sajnos, épp ez utóbbiakat Sch. igen ritkán veszi figyelembe. Annak ellenére, hogy az elmélet bizonyítása végett megvizsgált történeti jelenségek elég nagy része filozófiai, vallás- és általános művelődéstörténeti jellegű, a művészettörténet Sch.-nál mégsem olvad bele a művelődéstörténetbe. Az egész apparátus voltaképp csak a művészettörténet lényegére irányuló és átfogó szemlélet megalapozására szolgál, mert nem egészen ok nélkül veti Sch. a mai „művészettudomány" szemére, hogy most kezd csak lassanként kiemelkedni a leíró stádiumból, ahol az élettan évszázadokkal előbb tartott. Saját elméletének bizonyítására szolgálhat az a tény, hogy a lényeget és a dolgok közös, mély alapját kereső munkájában az egyébként már végletesen centrifugális jellegű késő űjkor „B" periódusából, mégpedig a szellemi lényeg és egység-keresés utolsó nagyszabású kísérletét nyújtó német romantikából és idealista filozófiából meríti a legtöbb ötletet. Innen ered mind a történelem dialektikus menetének és az egyetemes férfi-női polaritásnak gondolata, mind a kultúrák életének és fejlődésének biológiai és lélektani alapon való felfogása. Emellett a modern mélylélektan és saját régészeti munkássága tanulságait is értékesíti. Mindehhez járul a nagy honfitársára. Huizingára is oly jellemző érzék az élet teljessége iránt, amely megóvja őt attól, hogy „a rendszer teljessége kedvéért" spekulációkba merülve elveszítse lába alól a valóság talaját, mint nem egy épp azok a német gondolkodók közül, akiknek meglátásait felhasználja és továbbfejleszti. Bogyay Tamás (Staudach-Chiemgau) JANTZEN, HANS OTTONISCHE KUNST München 1947, Münchner Verlag (bisher F. Bruckmann), 180 1. 8°. J. könyve mind tárgyával, mind módszerével számot tarthat a magyar történész érdeklődésére. Tárgya a német művészet első korszaka, azé a művészeté, amely a szász császároknak a különálló német „Reich"et megteremtő munkája nyomán alakult ki, az évezredforduló körül érte el virágzását és túlélve a szász uralkodóházat, a világnézet és politika terén is új korszak kezdetét jelentő invesztitúra harcig tartott. J. tehát a nyugati középkori művészet első nagy korfordulóját, a román stílus kezdetét 1000-ről a XI. század második felébe helyezi és ebben megegyezik Púig y Cadafich-nak a latin országok „premier art roman"-ja alapján tett megállapításával. Ez épp az a kor, amikor a magyarság először került közvetlen érintkezésbe a fiatal német kultúrával, kezdetben pusztító ellenségként, majd sok tekintetben alkalmazkodni törekvő szomszédként. Az alakulóban lévő német birodalomnak pedig a magyar veszedelem leküzdése volt egyik legkeményebb tűzpróbája. J. szinte szimbolikus jelentőségűnek tartja, hogy az I. Henrik adta művészi megbízásokból csak egyedül a merseburgi palota festményének emléke maradt fent, amelyen az első szász császár a magyarok felett aratott diadalát ábrázoltatta. A módszer első pillanatra nem is annyira történetinek, mint inkább esztétikainak tűnik fel. J. ui. e kor művészetét elsősorban nem mint történeti folyamatot tekinti, hanem mint többé-kevésbé zárt egységet, amelyben az alkotók és az alkotásokat szemlélők, illetve használók világszemlélete és a vallási, társadalmi és politikai élet szervezete a legheterogénebb stílusformákat is felsőbb egységbe foglalta össze és fejlődésüket is egységes irányba vezette. A főcél tehát nem a kialakulást és fejlődést nyomon követni, hanem a kor emlékeinek mind az előző, mind az utánuk következő korétól lényegesen eltérő sajátos művészi lényegét a mai emberrel megértetni és esztétikai átélésüket számára lehetővé tenni. J. épp ezért a fejlődéstörténeti előzményekben többnyire csak az első ízig megy vissza, ami elég arra, hogy a mű újszerű és esetleg egyéni vonásaira rámutathasson. A jövőbe vivő fejlődés is csak annyiban érdekli, amennyiben a nyugat- és közép-európai román stílust készíti elő. Hogy a művészi teljesítményt helyesen értékelhesse és magyarázhassa, óvatosan tartózkodik mai szempontok anakronisztikus visszavetíté-