Századok – 1989

Könyvismertetések - Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon (Ism.: Nagy István) III–IV/515

KÖNYVISMERTETÉSEK 515 MÉRE1 GYULA MEZŐGAZDASÁG ÉS AGRÁRTÁRSADALOM MAGYARORSZÁGON 1790-1848. Budapest 1948, Teleki Pál Tudományos Intézet, 215 (1) 1 8°. (A Történettudományi Intézet kiadványai. III.) Az 1848-as forradalmat megérlelő nagy társadalmi és gazdasági átalakulás vizsgálata történetírásunknak legfontosabb feladatai közé tartozik. Közelebbről véve szemügyre e korszak gazdasági és társadalmi jelenségeinek szigorú összefüggését, törvényszerűségét, M. munkája az első ilyen irányú könyv történeti irodalmunkban. E jelentős vállalkozásnak nagy nehézségei vannak, mert például a XIX. század első felének különösen mezőgazdasági fejlődéséről alig van részlettanulmányunk, ellentétben az előző századokkal, ahol a mezőgazdaságot és agrártársadalmat több, levéltári kutatáson alapuló birtoktörténet alapján inkább ismetjük. Az agrárfejlődésre vonatkozó levéltári anyag a XIX. század első felében még nagyrészt kiaknázatlan. E könyv szerzője sem levéltári anyagra építi fel munkáját, s hogy mégis, ennek ellenére is, elég mélyrehatóan tud foglalkozni az egykori mezőgazdaság s a vele kapcsolatos társadalmi jelenségek vizsgálatával, oka ennek egyszerűen az a körülmény, hogy a XIX. század első felében már elég bőséges nyomtatványanyagot, egykorú uradalmi ismertetéseket, birtokleírásokat, gazdasági folyóiratokat, külföldiektől származó útleírásokat használ fel eredményesen műve forrásai gyanánt. Miképp járult hozzá elsősorban a termelési módszerek és mezőgazdasági technikai eljárások változása, a világgazdasági körülmények, konjunktúra, az államhatalom politikája s még számos más tényező a feudális-rendi társadalom bomlásához, illetve ennek átmenetéhez a polgári kapitalista társadalmi szervezetbe - ezek M. szempontjai. Ez az átalakulás a XVIII. század vége felé a török pusztítás után már nagyjából megállapodott s kialakult gazdasági és társadalmi rendből indul ki, melynek mintegy konzerválására volt hivatva Mária Terézia urbáriuma. Magyarországon is kialakultak az újkori mezőgazdasági élet exponensei, a földesúri allodiumok, a jobbágyság új rétegekkel, új színekkel bővülve jelenik meg előttünk. A főnemesi társadalom a barokk udvar vonzási körében él, megnövekedett életigényeihez nagyobb jövedelemre van szüksége. A folytonos háborúk idején a gabonakonjunktúra alkalmas a jövedelem fokozására, ezért a földesurak allodiális termelésükre mindinkább súlyt fektetnek. Az allodiális termelés növelése azonban nem intenzívebb gazdálkodással, hanem a jobbágy földjeinek a majorsági területhez való csatolásával s a robotszolgáltatás fokozott kihasználásával történik. A hagyományos, elavult módszerekkel folytatott gazdálkodás nem felel meg a piac igényeinek, nem bírja a versenyt s a dekonjunktúra idején a nagyobb életigényekhez szokott főnemesi társadalom eladósodik, tönkremegy, megrendül a feudális társadalomban elfoglalt helyzete. A bomlás oka tehát az volt, hogy a főnemesek túlnyomó része nem tért át a kapitalista, racionális nem változott meg a mezőgazdasági munkával kapcsolatos szemléletmódja, nem változott át feudális földbirtokosból agrárvállalkozóvá, nagypolgárrá. Igaz, nogy ebbeu л úuai körülmények is megakadályozták, a pénzhiány, az ősiség miatti körülményes hitelezési viszonyok, az iparcikkek drágasága, ami a bécsi kormány gazdasági politikájának volt a következménye. Haladó szellemű főnemeseink azonban, főleg azok, akiknek igen nagy terjedelmű birtokuk önfinanszírozása révén beruházáshoz szükséges tőkét elő tudott teremteni, s kedvező piaci helyzetük is megvolt, a váltógazdálkodás, takarmánytermesztés, istállózás bevezetésével a korszerű gazdálkodás módszereit tették magukévá. A XIX. század elején a gabonakonjunktúra s az utána következő gyapjúkonjunktúra ösztönzésére kapitalista nagybirtoküzemet fejlesztettek ki szakszerű jószágvezetéssel, robotmunka helyett bérmunkával, jó gazdasági szerszámokkal. Ezek a főnemesek, köztük Széchenyi István, József nádor, a Károlyiak tulajdonképp kapitalista agrárvállalkozókká, nagypolgárokká váltak, bár feudális társadalmi tudatuk megmaradt. A tőkés módra gazdálkodó arisztokrácia belátva, hogy racionális, jövedelmezőbb gazdálkodás csak a meglévő rendszer átalakulásával lehetséges, tulajdonképp a reformok híve, így érthető Széchenyi és társai reformtevékenysége. A hagyományos gazdálkodó arisztokrácia ezzel szemben minden reform ellensége, mert teljes tönkremenésük ellen egyetlen biztosítékuk az ősiség s a nemesi privilégiumok. A meglévőhöz való merev ragaszkodással és a hagyományos gazdálkodás folytán a jobbágy fokozatos kihasználásával azonban csak növelték a feszültséget, amely 1848-ban az események forradalmi úton való megoldását segítette elő.