Századok – 1989
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar írásbeliség kialakulása III–IV/381
A KÖZÉPKORI MAGYAR ÍRÁSBELISÉG 387 sait a szóbeliség útján, quaesitorok, datorok, tanúk és pristaldusok alkalmazásával szerezte, s miként már Eckhart is megjegyezte, nem hivatkozik oklevelekre, hanem csak azokra, akik előtt a vétel történt: a tanúkra. Egy helyen mégis írásra is utal a végrendelet, mégpedig a monostornak adott libertinusok második csoportjánál. Az oklevélnek ez az eddig figyelemre nem méltatott, de a XII. századi magánjogi írásbeliség szempontjából rendkívül becses, s kerekdedségével a többitől feltűnően elütő szakasza így hangzik: Libertos vero, quos emit Martinus comes ab Budriguiensibus, qui vocantur Grab et Odmat, V. domos... Coram quibus empti sunt, nomina hec sunt: Johannes prespositus, Sydemer, Mosy, Iiis, Elius, Machabeus filius Laberti, Bas filius Eridre, Opus index Czaldensis, Gregorius filius Gabrielis, Apa filius Sydemer, Ipolt filius Gana, Bolozlou filius Chama, Weteh serviens Ipolti, Wapussa. Wasardus presbiter hec scripserat. Az idézett szakasz utolsó mondata világosan bizonyítja, hogy e libertinusok vételét annak idején írásba foglalták.32 Az is feltűnő, hogy ez a szakasz túlnyomó részben a Kálmán II. törvényében előírt adatokat tartalmazza. Megnevezi Márton ispánt, mint vevőt, a libertinusokat, mint a vétel tárgyát, az eladókat, a zsidó és keresztény tanúkat, akik előtt a vétel történt, s végül az ügylet írásbafoglalóját. Az eladók, valamint a tanúk egy része, miként a nevekből megállapítható, zsidó, éppen ezért az ügylet Kálmán rendeletének megfelelően cartula alkalmazásával történt. Bizonyára a kéznél levő cartula alapján fogalmazták meg az oklevélnek ezt a passzusát: ezért követi oly hűen szerkezetében is a törvény gondolatmenetét. De minden kétséget kizáróan cartulára utal az író megnevezése, aki egyszerű vidéki pap (valószínűleg plébános) és nem udvari ember. Az átvétel azért történt, hogy a szerzemény peijogi biztosítékát ennél a tételnél is megjelöljék. A végrendelet több szolgacsoportnál nem említi szerzésük módját: ezeket Márton ispán örökölhette. Másutt meg csak azt jegyzi meg, hogy bírói úton, kárpótlásul kapta őket, egynél pedig egyszerűen csak odaveti, hogy vásárolta (írás nélkül) nyilván azért, mert az eladó keresztény volt, ilyenkor pedig cartulára nem volt szükség. A zsidóktól való vásárlás feljegyzése tehát csak a cartula miatt ennyire plasztikus, vagy fordítva: a cartulára való utalás a zsidóktól való vásárlásnak és a törvényhez való ragaszkodásnak az eredménye. Kálmán cartula sigillata-ja tehát nem volt írott malaszt, vagy a király által felállított jámbor kívánalom csupán, hanem élő valóság. A cartula sigillata tényleges használata mellett közvetve tanúskodnak az újabban előkerült XII. századi pecsétgyűrűk is. A legrégibbek egyike valószínűleg Uros fia Janusé, aki nádor volt Kálmán és II. István idejében. A cartula sigillata jogtörténeti vizsgálata szerint ez az írásfajta a Szent Lászlóféle II. törvény 7. §-ának az új kívánalmak szerint való továbbfejlesztéséből származik. Szent László e törvénycikkében a lopott holmival való kereskedés megakadályozására s a vám lerovásának biztosítására az ingóságok adás-vételét nyilvános vásárokhoz kötötte. Ha nem vásáron kötték az üzletet, tárgya pedig lopott holmi volt, halállal bűnhődnek az eladó, a vevő és a tanúk is. Ha a vásáron kívül vett holmi nem lopott jószág, a vevőtől elkobozzák, az eladó az árát veszti, s a tanúk is ugyanannyit fizetnek bírságul. Ez a § az üzletkötés formáit is szabályozza: a szóbeli szerződést a 32 Ez a mondat valószínűleg Márton ispán oklevelének a szerkesztőjétől származik, aki azonban az előtte levő cartulaból vehette.
