Századok – 1989
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar írásbeliség kialakulása III–IV/381
388 KUMOROVITZ L. BERNÁT vásárbíró, a vámos és tanúk előtt kell megkötni. Ha ilyen formában is lopott jószág került eladásra, a vevő a bíró és a vámos tanúsága alapján szabadul, a tanúknak azonban bíróság elé kell állítaniuk az eladót, s vele együtt tisztázniuk kell magukat. Kálmán király ezen a ponton újít. II. törvénye révén az üzletkötés, úgy látszik, keresztény és zsidó viszonylatban, függetlenült a vásárok nyilvánosságától (bár ezek továbbra is az árucsere főhelyei), s a hivatalos közegek (vásárbíró és vámos) és tanúk előtt való szóbeli szerződés nehézkes formájának a helyébe (vagy inkább mellé) a vegyes magántanúk és a pecsétes írás könnyebb és hosszabb életű bizonyíték nyilvántartó és biztosító formája lépett. A cartula sigillata tehát nem diszpozitív oklevél, hanem a hatóság asszisztenciájának a pótléka (bár vásáron esetleg előtte is készülhetett), s formája mellett (magánjogügyletről szól) nem annyira magánjogi, mint perjogi célzatú újítás. Diplomatikai szempontból azt jegyezhetjük meg róla, hogy az adatrögzítő följegyzéseknek (lerövidített notitia) a szomszédoktól eltanult, s akkoriban nálunk már jól ismert gyakorlatára támaszkodik. Kálmán talán csak abban újított, hogy speciális okokból - s a szóbeliségből határozottabb mértékben kilépve - alakjukat és tartalmukat szabályozva, legális bizonyítéknyilvántartó formát teremtett belőlük. Márton ispán cartuláját presbyter, azaz plébános írta. Ez azért fontos körülmény, mert azt is bizonyítja, hogy a XII. század elején az írás - és bár kezdetleges fokon - az oklevélszerkesztés mestersége a káptalanokon és monostorokon túlhaladva, már a plébániákon (és vásárokon?) talált otthonra. Szinte úgy látszik, hogy Kálmán király éppen ezen új scriptorok képességeihez mérten szabta meg a cartula szerkezetét. Hogy meddig tartott a cartula használata, éppen hiányuk miatt pontosan nem tudjuk megállapítani. Bizonyára nem sokáig. Az 1251. évi zsidóprivilégium már csak tanút kíván a zálogüzleteknél, de azt se okvetlenül. E kedvező körülményből ítélve valószínűnek látszik, hogy már a XII. század második felében e részben is visszatértek a kisebb üzleteknél használatos régi szóbeliségre. 4. Minden, amit főleg az egyházkormányzati oklevélről, s a Kálmán-féle ingósági és hitelüzleti cartuláról mondottunk, feltűnővé teszi azt a jelenséget, hogy a XI. századvégi birtokjogi pecsételetlen magánoklevél, Guden cartája óta, formailag a királyi oklevél felé való eltolódást mutat, s nem veszi fel a magánoklevél önálló köntösét. Ezek az oklevelek ugyanis továbbra is a király engedelínével történt magán-ingatlanvagyon átruházásáról szólnak, de egy-két kivételtől eltekintve, már pecséttel, mégpedig királyi pecséttel vannak megerősítve. A királyi engedély és pecsét alapján, s mint látni fogjuk, még más okból is, diplomatikánk a királyi oklevelek csoportjába sorozta őket. Sorukat David duxnak a tihanyi apátság részére szóló adományáról 1091 táján kelt oklevele nyitja meg. Valószínűleg Tihanyban írták, s Szent László király pecsétjét találjuk rajta. Két csoportra lehet őket osztani: A) A David duxé, a somogyvári (1091), az I. László féle 1093 a pannonhalmi conscritio a II. István korabeli Acha- és Fila-féle, a II. Béla korabeli és András remete adományáról, a II. Géza korabeli s Márton ispán végrendeletét tartalmazó, valamint az Adalbert-féle 1153 körül kelt oklevél, Szentpé-33 Szentpétery: Oklevéltan 47-48. 1.
