Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

FIGYELŐ 173 (munkáskutatás: Kemény István, Lackó Miklós; az értelmiség ideológiai-történeti funkcióinak vizsgálata: Szelényi Iván) sajnálatos módon a kor tudománypolitikája hiúsította meg. Az ugyancsak Kemény István által kezdeményezett cigánykutatás történeti oldalát a közelmúltban vette ismét kézbe az Intézet. Sok energiát, pénzt emésztettek fel a hetvenes évek történeti életmód-vizsgálatai és értelmiség-kutatásai, melyeknek hozama azonban a történeti kutatás számára - talán épp nem interdiszciplináris, hanem szűkebben szociológiai jellegük miatt - nem túl sok. Talán épp a szociológiai elméletek, módszerek jobb elsajátítása, alkalmazása lenne az interdiszciplinaritás egyik soron következő lehetősége a történettudományban, ahol a társadalomtörténet hiányainak pótlása az egyik napirenden lévő feladat. A néprajztudomány azon rokonszakmák közé tartozik, mellyel a kapcsolat az utóbbi évtizedben látványosan szorosabbá lett mind a módszertani kölcsönzések, mind a személyes és intézményes együttműködés terén. Külön említeni kell e téren az Agrártörténeti Szemle hatvanas évekbeli úttörő kezdeményezéseit. Az együttműködést elősegítette a néprajzosok-folkloristák mindig is meglévő, de újabban tovább fokozódó történeti érdeklődése is. A népi-paraszti kultúra történelmi átalakulásainak újraértékelése (Hofer Tamás, Fél Edit), a paraszti gazdálkodás (Takács Lajos), lakás (Csilléri Klára), technika (Paládi Kovács Attila), életforma (Hoffmann Tamás), pásztorkodás (Hofer) történeti dimenzióinaka feltárása, a boszorkányperek és a népi mágikus hiedelmek történetének kutatására szerveződött munkacsoport (Pócs Éva), a folklór és az irodalomtörténet kapcsolatainak vizsgálata (Dömötör Tekla, Voigt Vilmos) ebből az együttműködésből nőtt ki, akárcsak a már említett történeti antropológiai ülésszak. Ugyancsak fontos hozzájárulás volt az interdiszciplináris tradíciók újraélesztéséhez az 1986-os Győrffy István ülésszak. Az irodalomtudomány hazai művelői tradicionálisan közeli kapcsolatban voltak a történészekkel, s viszont. Az utóbbi évtizedekben az együttműködés egyik fő kerete az Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz-Barokk Kutatócsoportja volt, melynek sikeres ülésszakain (pl. az 1985-ös pápai „Udvari kultúra" konferencián) a történész szakma is részt vett. Hasonlóan szoros az együttműködés a felvilágosodás történész és irodalmár kutatói között a családi, értelmiségi kapcsolatrendszerek feltárásában (H. Balázs Éva) vagy a magyar nyelvhasználat előretörésének történeti vizsgálatában - a 19. és 20. század kérdéseiben viszont, néhány egyéni kezdeményezést (Németh G. Béla, Lackó Miklós) leszámítva még sok kiaknázatlan együttműködési lehetőség lehet. Ugyancsak említést érdemel, hogy az irodalomtörténészekkel való hagyományos, „művelődéstörténeti" kooperáció mellett feltárásra várnak más olyan interdiszciplináris lehetőségek, mint az elmúlt két évszázad populáris, fél-irodalmi műfajainak történeti-irodalomszociológiai elemzése (amire Vörös Károly szokta felhívni a figyelmet), a történelmi memoárirodalom stilisztikai-esztétikai elemzése, a hermeneutika történetírói kamatoztatása stb. További elméleti igényű kiaknázásra vár a kalendárium-irodalom megkezdődött történetírói feltárása (Gellériné Lázár Márta), vagy a sajtótörténet területe is. A művészettörténet imponáló történelmi teljesítményei (Marosi Ernő, Galavics Géza, Dávid Ferenc, Bobrovszky Ida, Németh Lajos) mellett azért is lehetett az utóbbi évtizedekben a gyümölcsöző együttműködés színtere, mert - mint ezt saját, interdiszciplinaritásról készített jelentésük is hangsúlyozta - az anyagi kultúra, az