Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

FIGYELŐ 171 ra, s nem egy újszerűen felvetett gazdaságtörténeti kérdés vizsgálata - s a minta, hogy ez ügyben rokonszakmák újszerű módszereit kell alkalmazni. Nem egy esetben épp a történészek hívták fel a rokonszakma képviselőinek a figyelmét egy náluk még nem is annyira kultivált elmélet, módszer jelentőségére, történettudományos alkalmazhatóságára. Igen jelentős volt az 1980-as budapesti gazdaságtörténeti világkongresszus - s az azt előkészítő megbeszélések, kis konferenciák - hasonló jellegű inspiráló hatása. Az 1987-es felvilágosodástörténeti világkongresszus ugyancsak jól szolgálta a hazai kutatásnak a legkorszerűbb történetírói irányzatokkal való kapcsolatát. Az említett történeti antropológiai konferenciát, vagy azt a sokéves családrekonstrukciós kutatási programot (Andorka Rudolf, Faragó Tamás), amire e konferencia is támaszkodott, ugyancsak a nemzetközi történettudományos életben kialakult új iskolák inspirálták. A hetvenes évek végén hasonló hatásként érkezett el Magyarországra a nyugatnémet történetírás társadalomtörténetet megújító új elméleti törekvés-sorozata (Kocka, Wehler), melynek népszerűsítésében - akár korábban az új gazdaságtörténeti irányzatokéban - ki kell emelni Ránki György érdemeit. Szakmai közvéleményünk egy tekintélyes része, bár az ideológiai természetű ellenérvek és „aggályok" a hetvenes évek közepétől kezdve erejüket vesztették és elhalványultak, továbbra is idegenkedéssel szemléli őket. Olyan divatnak minősíti, mely tetszetős ugyan, s elfogadható luxust jelent olyan országokban, ahol a történettudomány alapkérdései lényegében megoldottak, nálunk azonban időszerűtlen -úgymond:fontosabb alapkutatásoktól vonja el az energiákat. Természetesen jogos e kritika, ha a hangzatos új módszer a ténylegesen új kutatás hiányát palástolja. Másfelől viszont elmondható, hogy épp a történettudomány nemzetközi életében napirendre kerülő új problémákra adott, korszerűen megfogalmazott magyarországi válaszok azok, amik a magyar történelem kérdéseit újra és újra bekapcsolhatják a szakma nemzetközi vérkeringésébe, s nem politikai vagy intézménytörténetünk fehér foltjainak százszázalékos kiküszöbölése. Ha valamely új módszertani divat hatására valaki új forrásokat kezd vizsgálni, vagy új kérdésekkel, új szempontból hasznosítja az ismert forrásokat, elsajátítva akár rokonszakmák módszereit is - az nem divat már, hanem új szakmai eredmény, melynek segítségével színeződik, gazdagszik a múltról alkotott képünk. 6. Érdemes ezen a ponton összevetni a „divatos", „importált" elméletek kétkedve szemlélt lehetséges kifutását azzal az egyre nagyobb súlyú hazai ösztönző tényezővel, amit osztatlan és kritikátlan lelkesedéssel fogad, sőt előmozdítani igyekszik interdiszciplináris egységbe forrott szakmai közéletünk: az évforduló-ünneplésnek a tudományos funkcióival. Vitathatatlan, hogy az utóbbi évek évfordulói - különböző ideológiai és kegyeleti funkciók, valamint az adott személy, esemény teljesebb, korszerűbb (újra)értékelése mellett - hasznos ösztönzést adtak a történettudomány és a rokondiszciplinák együttműködésére is. A tudományos konferenciák itt kiegészültek egy másik - látványos eredményeket felmutató - területtel, a reprezentatív történelmi kiállítások megrendezésével. Az e téren már hagyományos együttműködés (történészek, régészek, művészettörténészek, zenetörténészek, muzeológusok között) új formát kapott az olyan kiállítások megszervezésével, mint az 1982-es - jelentős magyar részvétellel megrendezett, s később Magyarországon is bemutatott - schallaburgi Mátyás-kiállítás, az 1982-es székesfehérvári Anjou-