Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

FIGYELŐ 167 puszta bemutatásával és valamiféle hétköznapi bölcsesség alapján történő rend­szerezésükkel. Ismerje meg és vegye tekintetbe (s ha kell, alakítsa át saját igényei szerint) az adott területet elméleti igénnyel kutató szaktudomány kategóriáit, mód­szereit. Fontos ezen a ponton hangsúlyozni: az interdiszciplinaritás nem önérték, nem önálló módszer, hanem pusztán a történettudományos kérdések megválaszolásához választható utak egyike, pontosabban egyik fajtája, a megfelelő közlekedési eszkö­zökkel. Ha valaki interdiszciplináris kutatásba fog, ezzel ugyanúgy tévedhet zsákut­cába, mint bármilyen más módon, és ugyanúgy csak az elvégzett munka mélysége, következetessége, relevanciája minősít, mint ahogy a hagyományos megközelítés­ben sem elég, ha valamilyen munka levéltári kutatásokon alapul - a feldolgozás mi­nősége a döntő. A modernebb és a hagyományosabb módszerek túlzott szembeállí­tásától is óvakodni kell: a legjobb interdiszciplináris kutatások nem elvetni szokták a történettudomány hagyományos módszertanát, hanem, mint fentebb már hangsú­lyoztuk, éppenhogy érvényesítik azt a rokon szakmáktól kölcsönzött módszerek tör­ténetírói alkalmazása, továbbfejlesztése vagy esetleges cáfolata során. Szükséges néhány szót ejteni az interdiszciplinaritás meghonosodni kezdő gyakorlatának lehetséges visszásságairól is. Félő, hogy a rokontudományok kategó­riarendszerének átvétele (e bármennyire is hasznos és szempontgazdagító „kontár­kodás") nyomán a történettudományból egymással inkompatibilis részterületek konglomerátuma lesz, melyeket nehezen érthető szakzsargonok, a laikus számára áttekinthetetlen premisszák, módszertani előfeltevések, elméletek választanak el egy­mástól, s a történettudomány derékhadától. Az értékelés kritériumai sem világosak az újféle módszertanokkal, elméletekkel kísérletező megközelítésekben. Nem mind­egy ugyanis, hogy mit és hogyan vesznek át a rokon diszciplínából. Előfordulhat, hogy a történész a másik diszciplínában már meghaladott, cáfolt elméletet választ­ja ki saját munkája „újszerű" támpontjaként. Ugyanakkor persze, végső soron, ez a kérdés sem eldönthető: jogos lehet-e lebeszélni például a pszichológiai jelensé­gek, az álmok iránt érdeklődő történészt a freudi elmélet - bármily sokat bírált -alkalmazásáról? További probléma, hogy az interdiszciplinaritás gyakorlatának elterjedése oly­annyira porózussá teheti a történettudomány - és más vele érintkező rokontudomá­nyok - határvonalait, hogy egy adott ponton túl elhalványodik az egyes diszciplí­nák sajátos módszertana. Az új módszertani szinkretizmus felszámolhatja vagy leg­alábbis összemoshatja azokat a tradíció szerint elkülönült megismerési módokat, melyek léte eredetileg kecsegtetővé és gyümölcsözővé tehette az interdiszciplináris eszmecserét. Az interdiszciplináris vállalkozások tehát együtt kell hogy járjanak az egyes diszciplínák határainak, belső kohéziójának a megőrzésével. Ezzel függ össze az is, amire az általánosabb problémák sorában utolsóként utalok. A nagyszabású módszertani pluralizálódás körülményei között természetesen nagyon megnehezül a mindenkor szükséges történelmi szintézis. E problémára meg­oldásként kínálkozik: ki kell dolgozni az interdiszciplináris jellegű vizsgálatok módszertanának egy olyan oldalát, mely meghatározza, milyen történeti kritériumo­kat kívánatos érvényesíteni egy ilyen vizsgálatban, és miképpen (forráskritika, tör­ténelmi kontextus, a következtetések történelmi érvényességi körének pontosítása,

Next

/
Oldalképek
Tartalom