Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

166 FIGYELŐ a bonyolult részleteiben, szabályszerű működésében jól megfigyelhető struktúrák világát próbálja megragadni. Ha a történész túl próbál lépni azokon az újszerű lehetőségeken, amiket egy-egy kivételes gazdagságú forrás szinkronikus vizsgálata nyújthat (pl. Le Roy Ladurie könyve a késő-középkori katar faluról, Montaillou-ról, vagy a 17. századi Romans-i karneválról), a rokontudományok kategóriáinak történeti újraértelmezésére kényszerül. Ez számos módszertani érdekességű történetírói hozzájárulást adott a szociológia, pszichológia, antropológia vonatkozó elméleteihez (csupán két példa: Mihail Bahtyin Rabelais könyvének polémiája a freudizmussal és a lingvisztika különböző jellegzetes áramlataival; vagy Macfarlane nagyszabású statisztikai vizsgálata a történelmi közösségek és az individuum változó viszonyáról Angliában, mely a vonatkozó antropológiai elméletek kritikájává fejlődött). A struktúra kontra diakrónia kérdése, az univerzális szabály és a szüntelen történeti átalakulás szembeállítása ugyanakkor fontos és érdekes vitákat provokált a történelem újraértelmezésében. Ilyen volt például a braudeli „hosszú időtartam" vagy a Le Roy Ladurie által felvetett „mozdulatlan történelem" körüli felbolydulás. Ilyen volt a néprajz problémavilágát újféle kultúrtörténeti kérdésfelvetéssé átalakító vizsgálatok sora a „népi kultúra" és az „elit kultúra" viszonyáról (Jacques Le Goff, Jean Delumeau, Peter Burke, Robert Muchembled). Ilyen volt, amikor a művészettörténet és a kultúrtörténet sajátos szempontjainak kombinációjából kialakult az ikonológia teljesebb megértésre törekvő módszertana (Erwin Panofsky). 3. A módszertanilag megalapozott interdiszciplináris megközelítések harmadik típusa a rokontudományoktól átvett módszerek, elméletek történész alkalmazása, továbbfejlesztése nyomán kristályosodott ki. Erre a típusra már tulajdonképpen nem is illik az „interdiszciplináris" jelző: inkább arról van szó, hogy a történettudomány határvidékén újféle diszciplínák sora intézményesült, melyek saját problémáik vizsgálatára létrehozták sajátos történészi-társadalomkutatói módszertanukat. Ilyen a kvantitatív mutatók és a szociológiai kategóriák sorát egybeötvöző amerikai új várostörténet, vagy a családmodellek történetét hatalmas forrásanyag kiaknázásával kutató Laslett-féle irányzat. Ilyen a tudománytörténet nagyhatású elméletalkotók (Koyré, Lakatos, Kuhn, Feyerabend) által újra és újra megreformált világa. Ilyesféle irányba fejlődik a társadalmi mozgalmak történeti szociológiájának Tilly-féle iskolája. Önállósulni kezdenek olyan kisebb részterületek is, mint az öltözködés, a táplálkozás, a szexualitás, vagy a betegségek-járványok története. E néhány példa nemcsak pontosítja, mit is értsünk interdiszciplinaritáson, ha az utóbbi negyedszázad magyar történettudományában vizsgáljuk kibontakozását, hanem egy általánosabb kérdésre is felhívja a figyelmet. Már említettem, hogy a nemzetközi történettudomány, részben épp ezeknek az interdiszciplináris törekvéseknek a hatására, ugyanebben a periódusban jelentősen átalakult. Hadd fogalmazzam meg most, miben látom ezt az átalakulást. Miközben a történettudomány hagyományosabb témaköre és filológiai-forráskritikai összehasonlító módszertana fennmaradt és (részben szintén modern eszközökkel, pl. számítógép felhasználásával) további szakmai eredményeket produkál, új témák, új kutatási területek sokasága került a kutatók figyelmébe és kialakult egy újféle módszertani alapállás is. Ennek legfőbb követelménye, hogy a gazdaság, a társadalom és a kultúra bármely történeti jelenségével kapcsolatban a történész ne elégedjen meg a történeti adatok