Századok – 1988
Történeti irodalom - Vardy Steven Bela: The Hungarian–Americana (Ism.: Csillag András) 729/IV
731 TÖRTÉNETI IRODALOM tartja a szocialista emigráció, különösen a szocialista munkásegyletek szerepének hangsúlyozását az amerikai magyarság életében. A szerző' sorra veszi a fontosabb magyar nyelvű sajtóorgánumokat, melyek kiemelkedő szerepet játszottak a magyarság etnikai tudatának fenntartásában. A monográfia legújszerűbb, legérdekesebb fejezetei a második világháborút követő, elsősorban politikai emigráció beilleszkedésének kérdéseivel foglalkoznak. Várdy kategorizálása szerint a kivándorlók három nagyobb hulláma érte el az Újvilág partjait a háború után. Elsőnek az ún. negyvenötösök jelentek meg~(kb. 16 ezren),; akiket Displaced Persons (DP) néven is emlegettek. Ök azok voltak, akik 1945-ben a legkülönbözőbb okok miatt elhagyták Magyarországot, de zömükben csak négy-öt év múlva jutottak ki Amerikába. Őket követték a negyvenhetesek, akik az 1947-től 1949-ig terjedő időszakban mentek el az országból. Soraik között találjuk az egykori koalícióból kiszorult politikusokat és híveiket, a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt és más, kisebb baloldali csoportulások tagjait, kispolgári elemeket. Ellentétben a „negyvenötösökkel", ők eredetileg különféle szocialista és liberális világnézeteket vallottak, de az újabb magyarországi struktúraváltozással és a szovjet szövetséggel nem értettek egyet. Új hazájukban azonban hirtelenül ismét szembekerültek hajdani politikai ellenfeleikkel, a konzervatív-reakciós „negyvenötösökkel". Igaz, hogy e két emigránscsoport kivándorlását időben csupán egy-két év választotta el, de közöttük mégis egy egész világ állt. Ennélfogva megegyezésük és együttműködésük minden téren eleve kilátástalanságra volt ítélve, ami alól csak kommunistaellenességük volt kivétel. Az amerikai kormány éveken keresztül a „negyvenheteseket" tekintette a magyar nép „igazi" képviselőinek, noha kapcsolatuk a régebben kivándorolt közösségekkel minimális volt. (Szervezetüket, a Magyar Nemzeti Bizottmányt egy ideig afféle emigráns kormányként is kezelték.) A szerző megállapítása szerint 1956-ig összesen 26 532 fő érkezett hazánkból az Egyesült Államokba a háború óta. A népfelkelés után (1960-ig) újabb 47 643 magyar kapott letelepedési engedélyt Amerikában, s ők alkotják a harmadik „hullámot". Jellegüket tekintve teljesen eltérnek elődeiktől. Többségük fiatalkorú volt, kétharmadában férfi. Közülük kevesen vettek részt magában a népfelkelésben, csupán a váratlanul megnyíló határok csábították őket arra, hogy szerencsét próbáljanak külföldön. Mint az „új rendszer" neveltjei, akiket nem érdekelte szüleik korábbi társadalmi rangja s akikből hiányoztak az előző két „hullám" indulatai, az ötvenhatosok nem mutattak affinitást az emigráció másik két csoportja iránt. Iskolázottságuk, még ha nem is volt teljes, esélyt adott nekik arra, hogy megélhetést találjanak az iparban, illetve műszaki főiskolára vagy egyetemre járhassanak. A szerző rámutat, hogy az otthon meg nem kapott valódi hazafias érzés hiányának ugyanakkor milyen jelentős szerepe volt abban, hogy e fiatalok nagyobb része gyorsan amerikanizálódott, és könnyűszerrel asszimilálódott új hazájában. Tanulmányában Várdy hiteles képet rajzol a három emigráns csoport társadalmi összetételéről, nézeteiről és szervezkedéseiről, egymással való torzsalkodásaikról. Természetesen idővel, a nemzetközi helyzet változásával és az újabb generációk felnövekedésével a hajdani elvek és politikai aspirációk halványabbak lettek, illetve összemosódtak. Napjainkra az amerikai magyarság belső struktúrája tehát ismét változott, másféle egyéni érdekeltségek és célok határozzák meg az egykori politikai emigránsok és leszármazottaik életét is, mint akár tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A hetvenes-nyolcvanas években az egyes csoportok között még fennálló megosztottságot mindenekelőtt az határozza meg, hogy müyen a viszonyulásuk a mai Magyarországhoz, annak politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedéséhez: nevezetesen, elismerik, elfogadják és támogatják-e azt, avagy jobboldali, reakciós és nacionalista platformról bírálják és szemben állnak-e vele. Könyve befejező részében a szerző kitér a háború utáni kulturális és tudományos életre is. Beszámol a magyar nyelvű irodalom, újságírás és könyvkiadás jelenlegi helyzetéről, az írók és a kint működő, magyar származású történészek tevékenységéről, az egyetemi szintű hungarológiai oktatásról és kutatásokról. Kivonatos összefoglalót közöl híressé vált hazánkfiairól, akik a tengeren túl alkottak nagyot a maguk szakterületén, a művészetekben, a tudományban stb., ily módon járulván hozzá az amerikai civilizáció fejlődéséhez. Megemlíti például a híres atomtudósokat (Szilárd, Wigner, Teller, Neumann) és hogy egyedül az ötvenes-hatvanas években öt magyar származású Nobel-díjas dolgozott amerikai egyetemeken (Szent-Györgyi, Békésy, Wigner, Hevesi, Gábor), a világhírű karmestereket (Ormándy, Széli, Reiner, Solti, Doráti) és másokat. E sorok írója is egyetért azzal, amit korábban
