Századok – 1988
Történeti irodalom - Deák Ferenc: Adalék a magyar közjoghoz (Ism.: Horváth Pál) 721/IV
721 TÖRTÉNETI IRODALOM DEÁK FERENCI ADALÉK A MAGYAR KÖZJOGHOZ. PEST, 1865. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1987. Reprint-sorozat Közgondolkodásunk különös színfoltja lesz minden bizonnyal, hogy a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában útnak indult A JOGTUDOMÁNY MAGYAR KLASSZIKUSAI c. reprint sorozat, amelynek szerkesztője Petrik Ferenc. Deák Ferencnek az „Adalékok a magyar közjoghoz" c. tanulmányát eredetileg a Budapesti Szemle hozta (1865. febr.) válaszul (Észrevételek) Lustkandl Venczel bécsi egyetemi tanár 1863-ban közreadott munkájára (Das ungarisch-österreichische Staatsrecht, Wien), amely „a magyar és az osztrák közjog némely pontjainak töredékes fejtegetésével akart egy politikai nézetet s irányt támogatni" s a törvényeket és történelmet az osztrák birodalmi törekvésekhez igazítani. A jól ismert „alko4mány-vesztés elmélete" ellen, ill. más megközelítésben az 1848-as törvények alkotmányosságát és a megelőző századokban kifejlett önálló magyar rendi alkotmányosság létét tagadó felfogással szemben lépett fel ez a később könyv alakban (magyarul és németül) is megjelent mű, amely az Októberi Diplomában, ill. a Februári Pátensben (1861) megtestesült központosító törekvéseket - a korabeli magyar közgondolkodást hatásosan formálva -utasította el. A königgrätzi csatavesztés (1866) küszöbén látott napvilágot Deák „Adalék"-a, és ez önmagában is elegendő ok volna, hogy a nemzet újabbkori történelmének a rövidesen sorra kerülő sorsfordulatát (a kiegyezést) a „magyar közjog szempontjából" is láttassuk. A reprint értő tolmácsolója, Kovács István mondja találóan: egész életművének ismeretében nem lehet kétségünk az iránt, hogy Deák jól ismerte a magyar közjogot, és általában tájékozott volt az állam- és jogtudományok nemzetközileg elismert korabeli eredményeiről. Az adott szakjogtudomány klasszikusait keresve is jó érzékkel történt tehát az eredeti könyvcímében „Adalék"-ként megfogalmazott műnek a sorozatba történt felvétele. Az Itáliában elszenvedett vereség és Sadova közé szorult bő fél évtizedben a Habsburg udvari körök még nem adták fel a reményt, hogy a soknemzetiségű birodalom abszolutisztikus kormányzatát a modern (polgári) alkotmányossággal összeegyeztessék. Ebben a fő törekvésben pedig érthetően nem volt helye az önálló magyar államiság gondolatának, Lustkandl elkésett és önmagában is történelmietlen kísérlete pedig egyenesen kihívást jelentett a hazai közgondolkodás számára. Ez a sajátos történelmi szituáció sarkallta a „haza bölcsét" szellemi erőpróbára, hogy egy hallatlanul tömör tanulmányban a századokra visszanyúló történelmi előzményeket rendszerbe foglalja. Az állami önállóság gondolatát védelmezve „Deák számára csak az a keskeny ösvény maradt nyitva - mondja Kovács István -, hogy 48 polgári alkotmányosságát és törvényességét a 48-előtti feudális törvényhozás szavaival védelmezze, és ennek elismerését tekintse feltételnek ahhoz, hogy egyáltalán megtehesse az első lépéseket a kiegyezés felé vezető úton". A márciusi törvények alkotmányosságának az igazolásához pedig biztos bázist jelentettek számára az „évszázadok fegyveres és politikai küzdelmei során kivívott és megőrzött közjogi garanciák". A márciusi törvényekkel együtt magától értetődően igényelte tehát mindazoknak a közjogi biztosítékoknak az elismertetését is, „amelyek már az 1848. évi törvényhozást megelőzően garantálták Magyarország önálló államiságát". Ezt az igényt fogalmazták meg Deák Ferenc ismert 1861. évi országgyűlési beszédei, ill. feliratai és végül „tudományos igényességgel" ezt összegzi a Budapesti Szemle hasábjain, amely valóban ma is adalékul szolgálhat az „önálló magyar államiságot kifejező 1848 előtti magyar közjog" megértéséhez. A Februári Pátens egy „erős központi kormány által irányított egységes államot akart létrehozni", és ez a birodalom nyugati fele, ill. az örökös tartományok számára közjogi értelemben is előrelépés lehetett volna. A Lajtán innen azonban a neoabszolutizmus nyomasztó évei dacára a Pátens a korabeli magyar közgondolkodás elutasító szembenállását váltotta ki. Jelentős szerepe volt ebben annak a sajátos rendi alkotmányosságnak minálunk, amely a magyar államiság megsemmisítését célzó törekvésekkel szemben az újkor századaiban kialakult. Gyökereivel ez a magyar feudális közjog visszanyúlt a 16-17. századba és a Német Római Birodalom közjogával szinte egyidejűleg jelentkezett. Hosszú ideig tartott tehát, míg ez a valójában még feudális jellegű közjog a rendi képviseleti intézmények sajátos közép-európai megmerevedésével - továbbélésével - fonódtak egybe. Utószó és
