Századok – 1988

Történeti irodalom - Urbán Aladár: Batthyány Lajos minszterelnöksége (Ism.: Diószegi István) 718/IV

719 TÖRTÉNETI IRODALOM még nagyobb hangsúlyt kapjon. Ez a tulajdonság nem abban állt, hogy amint a baloldal vezető sajtóorgánuma írta, hogy valamennyien egy kaszt, nevezetesen a nemesség emberei, hanem Urbán Aladár meggyőző dokumentációja szerint abban, hogy jóllehet majdminden héten le akart mondani valamelyik miniszter, a kormány tagjai között az alapvető kérdésekben mindig kialakult és fennállott a politikai konszenzus. így volt ez mindenekelőtt a belpolitikai berendezkedés kérdéseiben. Ezt a kormányt a pesti forradalom keltette rémület és a parasztforradalom víziója emelte hatalomra, és ez a kormány az abszolutizmussal szemben akkor is, később is a népmozgalmakra támaszkodott. „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek" - idézi mottó gyanánt Urbán Aladár a kormányfő egy korábbi kijelentését, és ezzel mintegy kulcsot ad a minisztérium magatartásának és tevékenységének megértéséhez. Pontosabban a magatartás egyik oldalának értelmezéséhez. Mert a kormány nemcsak abban volt egységes, hogy az abszolutizmussal szemben a sarkára állt, hanem abban is, hogy úrrá akart lenni az elszabadult szenvedélyeken. A külföldön lévő magyar katonaság hazahozatalára, amint Urbán Aladár bebizonyítja, nemcsak azért volt szükség, hogy a kormány pozíciója Béccsel szemben megszilárduljon, hanem lagalább ugyanilyen mértékben a fenyegető parasztmozgalmak fékentartása céljából, a kormány Pestre történő gyors átköltözésének nemcsak szimbolikus jelentősége volt, hanem politikai tartalma is: ezzel akarták elejét venni annak, hogy a pesti népmozgalom az egész országnak diktálhasson. Mert Pozsony liberálisai, amint Urbán Aladár írja, nem akartak a hatalomban osztozni Pest radikálisaival, és a mintát, az angol alkotmányos monarchiát soha nem tévesztették szem elöl. Ezért döntöttek a municipiaiizmus helyett a centralizmus mellett, ezért emelték magasra a választójogi cenzust, olyannyira, hogy még a negyedtelkes nemeseket is majdnem kizárták a választásra jogosultak köréből. Urbán Aladár megértő a megnyilvánulásokkal szemben és nem azonosul a radikálisok korabeli és későbbi kritikájával. Végeredményben neki lehet igaza. Egy olyan kormány, amely csupa nemesekből állt és amelynek egy herceg, egy gróf és egy báró is tagja volt, már ezzel is átlépte saját árnyékát. Az alkotmányosság és a parlamentarizmus akkori szintjét a magyar politikai élet különben sem haladta meg tartósan azóta sem. Az alkotmányosság és a parlamentarizmus kérdéseiben a kormány tagjai között eredetileg nem volt teljes a konszenzus, és a cselekvési egység csak a nézetek egyeztetése és a kölcsönös engedmények útján alakult ki. A magyar integritás és a magyar szupremácia tekintetében viszont egy percig sem mutatkozott nézeteltérés: Batthyány és minisztertársai egybehangzóan vallották, hogy helyre kell állítani a történelmi Magyarország egységét és hogy a kormány kizárólagos fennhatóságát e térségen belül semmilyen más erő nem csorbíthatja. Tulajdonképpen magától értetődő megnyilvánulás volt ez egy a polgári centralizmus elve alapján építkező végrehajtó hatalom részéről, és a teória és a külföldi gyakorlat egyaránt igazolja az ilyen eljárás jogosságát és célszerűségét. Az ellentmondás csak ott jelentkezett, hogy a centralizmus elveit nem egy etnikailag homogén, hanem egy soknemzetiségű országban kellett érvényesíteni, és ebből adódóan a politikai modernizáció elkerülhetetlenül nemzeti tartalmat kapott. Urbán Aladár azzal oldja fel az ellentmondást, pontosabban azzal magyarázza a kormány magatartását, hogy az a kérdést a nagypolitika oldaláról közelítette meg, ebben a kontextusban nem törődött az etnikai határokkal, a népek önrendelkezési jogát pedig még formailag sem ismerte. Hozzátehetnénk, ez utóbbi ismerete nem tartotta vissza a térség 1918-ban alakuló államait attól, hogy az alávetni vagy alávettetni kegyetlen törvényéhez igazodjanak és az etnikai elveket durván megsértsék. De ettől még Urbán Aladár interpretációja elfogadható lenne. Ez a hatalmi politikával és ideológiával történő értelmezés azonban figyelmen kívül hagyja a politikai célszerűség mozzanatát, azt, amit a kormány illusztris tagja úgy fogalmazott, hogy a politika az egzigenciák, vagyis a lehetőségek tudománya. Nem volt nehéz belátni például, hogy az erejét amúgy is szétforgácsolt kormány nem tudja majd akaratát Zágrábbal szemben érvénysíteni. Mégis ebben a vonatkozásban is makacsul ragaszkodott a magyar szupremáciához, pedig a történeti jog szerint is Horvátország csupán kapcsolt része volt a magyar koronának, nem pedig integráns alkotórésze. Az eredmény az lett, hogy a horvátmagyar konfliktus majdnem a kezdetektől beárnyékolta a Batthyány-kormány tevékenységét és végül bukásának közvetlen oka lett. A kormány akkor állt keményen a sarkára, amikor engedni lett volna célszerű, és akkor szánta el magát az engedményekre, amikor már késő volt. A nemzeti berendezkedés indítékait sokoldalúan elemző könyv tartozott volna annak leszögezésével, hogy a hajthatatlanság és a hajlékonyság megfelelő időzítése nem tartozott a Batthyány-kormány képességei közé.