Századok – 1988
Folyóiratszemle - Wyrobisz Andrzej: A történelmi régiók értelmezéséről a lengyel történettudományban 538/III
538 FOLYÓIR ATSZEMLE dolgozott új eljárások is. De az új technika és az új anyagok mellett még mindig a fa maradt a legfontosabb (1880-ban még az épület 50%-a, 1920-ban már csak 40—45%-a készült fából) és legdrágább nyersanyag. A technikai fejlődés lehetővé tette, hogy az építkezéshez egyre fejlettebb, először gőz, majd elektromos meghajtású szerszámok készülhessenek. A gépek számos eddigi kézzel végzett munkát sokkal nagyobb pontossággal és alacsonyabb költségekkel végeztek el. Különösen megfigyelhető ez a fejlődés a famegmunkáló szerszámok és gépek tökéletesedésénél. Az I. világháborút megelőző építkezési lázban a Sears, Roebuck and Company kiterjesztette csomagküldő szolgálatát „házalkatrészekre" is. 1911-ben a cég ablakkeret-részlegében 100 000 keret volt raktáron és naponta 5000 készült el, ajtóból 75 000 darabot raktároztak, és naponta 1500-at gyártottak. A technika ilyen fejlődése mellett a munkalehetőségek száma az építkezés színhelyén csökkent, viszont egyre több munkáskézre volt szükség olyan előregyártott elemeket előállító üzemekben, mint pl. a fűrészüzemek. Az 1870—1880-as években az építőanyaggyárlók különböző gépek tömegét helyezték el egy fedél alatt, és cikkek, tanulmányok sora mutatta be, hogyan kell egy feldolgozó láncot optimálisan működtetni. Az épületfa ára viszont egyre emelkedett, a helyettesítésére kipróbált anyagok sem váltak be. Amikor csitult az építkezési láz, az egyre emelkedő költségek az építkezési vállalkozókat új módszerek kidolgozására sarkallták. De a kifejlesztési idő, a kipróbálás és az új anyagok piacra bocsátása éppen egy újabb fellendülési periódusig késleltette azok gyakorlati bemutatkozását. A fellendülés idején még mindig gyorsan visszatértek a jól bevált faanyagokhoz, amelyek növelték a költségeket. Az árak emelkedéséhez három tényező járult hozzá: a kitermelhető készletek megfogyatkozása, az erdőművelés (az újratelepítés) időigényes volta, az árakat megszabó termelői kartellek kialakulása. Az építészeti cél — közkívánatra — a minél olcsóbb ház létrehozása lett, úgy, hogy igyekeztek összeegyeztetni az új technológiát a csökkenő háztérfogattal és a vevő számára vonzó építészeti stílussal. Ebben az időben az egyetlen fontos újdonság a bungaló-típus kidolgozása volt. 1900-ig az olcsó házak terve nem volt más, mint a hagyományos, drágább tervek csökkentett színvonalú verziója. A legolcsóbb házak külső formája pl. egy minden díszétől megfosztott, egyszerűsített, gótikus udvarházhoz hasonlított. A bungaló 1900-tól indult hódító útjára először a nyugati partvidéken, majd az ország középső területein. A Henry Lawrence Wilson által összeállított „The Bungalow Book" két év alatt, 1907—1908-ban 4 kiadást ért meg, s 421 000 példányban fogyott el. Az I. világháború jitán az építészek bátran szembenéztek a kihívással, és a bungalón kívül más olcsó,háztípusok létrehozásával is kísérleteztek. A kis házak egyre népszerűbbek lettek a „kicsi, de szép" jelszó alapján. Az észak-amerikai urbánus kultúra gyökerei erre az időszakra, az 1870—1920 közötti esztendőkre tehető, az építkezések aranykorára. (The Journal of American History, Vol.72„ No.3. December 1985.pp. 560—587) B.B. WYROBISZ ANDRZEJ A TÖRTÉNELMI RÉGIÓK ÉRTELMEZÉSÉRŐL A LENGYEL TÖRTÉNETTUDOMÁNYBAN A helytörténeti munkák témájukat, forrásaikat, kutatási módszereiket, értelmezési módjaikat tekintve nagyon különbözőek. Ez normális és érthető jelenség. Magának a helytörténetírásnak a jellegéből következik. Az elméleti alapok és a kidolgozott módszer hiánya Európa számos országának a helytörténetírására jellemző volt a 19. és a 20. században. Marc Bloch többször felhívta erre a figyelmet. A második világháború után Bloch tanítványa, Paul Leuilliot foglalkozott ismételten az Annales hasábjain a helytörténetírás problémájával: hiányzik az elméleti alapvetés, amely irányadó lehetne a helytörténetet művelők számára. Hangsúlyozta: a helytörténeti kutatásokban nem lehet alkalmazni a nemzeti és az egyetemes történeti kutatások módszereit. Milyen legyen a helytöiténetírás viszonya a nemzeti és az egyetemes történelemhez? — ez a helytörténetírás egyik alapvető kérdése. A Societá Storica Pisana 1980-as kongresszusán ez a kérdés állt a tanácskozás középpontjában. A kongresszusról megjelent kötet, a ,JLa storia locale. Temi, fonti e metodi della ricerca" szerkesztőjének, Cinzio Violantenak a véleménye: a helytörténetet és az egyetemes történetet a különböző térbeliség (varie dimensioni spaziali) kategóriái szerint kell tárgyalni Fernand Braudel és iskolája által bevezetett „a történelmi idők különbözőségének a fogalma" (rövid ideig és hosszú ideig tartó folyamatok) mintájára. Ezt a ragyogó ötletet azonban, amely lehetővé tenné, hogy pontosan meghatározhassuk a
