Századok – 1988

Történeti irodalom - Jászai Magda: Cavour (Ism.: Borsi-Kálmán Béla) 497/III

499 TÖRTÉNETI IRODALOM „felsőbbrendűségének tudata és nézeteinek helyességébe vetett feltétlen hite", fölényesen gúnyos hangneme, nemegyszer parancsoló fellépése, egyszóval: „zsarnoki hatalma" — írja ugyanott Jászay —, nem tették igazán rokonszenvessé. Viszont fölkészültsége, kifogyhatatlan energiája, hihetetlen aktivitása, lendülete, akaratereje hamarosan nélkülözhetetlenné és a piemonti politikai élet első számú emberévé, „vezéralakjává" emelték. 1850. október 11-én végre a hatalom csúcsaihoz is megnyílt számára az út, bekerült a kormányba is, egyelőre tengerészeti miniszterként, hogy nem sokkal később a pénzügyminiszteri tárcát is megszerezze. A piemonti gazdaság dinamikus fejlődésével párosuló s lényegében azt tükröző eredményei olyan látványosak voltak — írja Jászay —, hogy rövidesen a legkiemelkedőbb európai politikusok figyelmét is fölkeltették, s 1852 táján Cavour pályája, tevékenysége, személye az érdeklődés homlokterébe került. És ez még mindig csupán a kezdet. 1852. november 2-án az annyira áhított hatalom birtokába kerül: II. Viktor Emánuel őt bízza meg kormányalakítással. Piémont „de facto" első embere „de jure" is azzá lesz, aki: népe és Olaszország sorsának leghatékonyabb formálójává, a nemzetegyesítés nagy művének legállhatatosabb, semmilyen akadálytól vissza nem riadó építőmesterévé. Jászay Magda valószínűleg éppen Cavour e korszakának megelevenítésekor volt a legnehezebb helyzetben, mert valóban tengersok anyagból kellett mondandóját összeválogatnia és megszerkesztenie. Tudatában lévén annak is, hogy Cavour tettei, diplomáciai sakkhúzásai — az európai hatalompolitikai erőviszonyok régóta érlelődő, de igazán érzékelhetővé éppen az 1850-es évek közepére váló változásait: Törökország végleges, Ausztria tartós, Oroszország időleges meggyengülését, Franciaország látszólagos és Poroszország tényleges megerősödését s Nagy-Britannia távolról sem érdekmentes jóindulatát hazája javára kihasználó erőfeszítései — egyetlen diplomáciatörténeti összefoglalóból sem hiányoznak és úgyszólván közismertek. A recenzensnek mégsem volt egyetlen pillanatra sem az az érzése, hogy unos-untalan hallott dolgokat mondanak fel neki, ellenkezőleg, Jászay stílusának elevensége, előadásmódjának gördülékenysége a frissesség, az újdonság érzésével ajándékozta meg. Kivált a valóban látványos sikerlista mögött álló „emberi tényező", a személyiség elmélyült rajzával, Cavour egyetlen pillatig sem lankadó küzdelmének, már-már a megszállottságig felfokozott eltökéltségének és olykor a szerencsével sem hadüábon álló akciósorozatának minden részletre kiterjedő, aprólékos elemzésével. Az ily módon gondosan kidolgozott Cavour-portré ismeretében már nem tűnik túlzásnak a dicséretekkel igencsak fukarul bánó agg Metternichnek a könyv bevezetőjében idézett, s mintegy előlegezett véleménye a fénykorát élő Cavourról: „jelenleg egyetlen nagy államférfi van Európában, és az is szemben áll velünk!" (8. 1.) De végül is miben rejlett e nagyformátumú férfiú cselekedeteinek szinte hihetetlen hordereje — leheti fel a kérdést bárki, aki a könyvet végigolvassa. Jászay előadásának befejeztével senkinek sem lehet kétsége aziránt, hogy a személyiség zavarbaejtő gazdagságán túl az emberfeletti munkabírásban (Cavour pályafutása során mindvégig egyszerre több miniszteri tárca birtokosa volt), a törhetetlen akaraterőben és az állandó készenléti állapotban. És még valamiben, ami mindezek foglalata, de egyszersmind összegeződése is: Cavour történelmi érzékében. Abban a zseniális képességben, hogy széles körű ismeretekkel és mély emberismerettel megalapozott politikai intuíciójával csaknem mindig előre megérezte az optimális cselekvés esélyét, helyét és módozatát, lehetőségeinek határait pedig sohasem lépte túl. Azt pedig meggyőződéssel hitte és vallotta, hogy a történelmi eseményeknek, a meghatározó fordulatoknak nem csupán dinamikájuk, idejük, hanem pillanatuk is van, és ha az elérkezik, nem lehet válogatni az eszközökben.„Ha a diplomácia tehetetlen [...] hát majd a törvényen kívüli eszközökhöz fordulunk. Nézeteimben mérsékelt vagyok ugyan, de hajlok a szélsőséges és merész megoldásokra. Úgy vélem, századunkban gyakran a merészség a legjobb poütika" -— frta közvetlenül a krími háborút lezáró s Piémont esélyeit jelentékenyen megnövelő 1856-os márciusi-áprilisi párizsi békekonferencia utolsó napján egyik közvetlen munkatársának, Ratazzinak. (167. 1.) Három évvel később viszont, élete egyik mélypontján, a III. Napóleon szószegését hozó villafrancai fegyverszünet hírére hasonló értelemben nyüatkozik a Piemonttal időközben szövetségesi sátusba került magyar emigráció fejének, Kossuthnak: Ebből a békéből semmi sem lesz! Ezt a szerződést nem fogják végrehajtani. Kézen fogom Mazzinit isi ha kell, összeesküvő, forradalmár leszek, de a szerződés nem valósul meg soha!" (219. 1.) És — persze, ez csupán enyhén történelmietlen olvasói feltételezés, amelyet azonban sok magyar emigráns is osztott —, talán Közép-Kelet-Európa népeinek sorsa is másként alakul, ha még néhány esztendeig б marad az olasz diplmácia irányítója. Mert igaz ugyan, hogy (1848-ban) „ellentmondást látott a magyar liberálisok nemzeti törekvései és az ország területén élő szlávok (és románok) hasonló célú mozgalmát elutasító poütikusok között" és emiatt akkor nem tudott fenntartás nélkül osztozni a demokraták [...] bizakodásában, akik a szabadságharcot vállalaló magyarokat természetes szövetségesnek tekintették, és a velük való kapcsolatot, a fegyveres fellépés összehangolását szorgalmazták" — írja Jászay (95. 1.), de 1860-ra az általános