Századok – 1988

Történeti irodalom - Jászai Magda: Cavour (Ism.: Borsi-Kálmán Béla) 497/III

498 TÖRTÉNETI IRODALOM tapasztalatokkal bíró közeg feltételezett ismeret- és élményanyaga, igényszintje szerint kell megrostálnia, de úgy, hogy mindeközben az eredeti összefüggések se szenvedjenek kárt. Sokrétű és felelősségteljes feladatra vállalkozon tehát Jászay Magda Camillo Benső di Cavour gróf (1810. augusztus 10.—1861. június 6.) életrajzának közzétételével. Mert ha volt a 19. századi olasz történelemnek sorsformáló alakja, gróf Camillo Cavour, a Kossuthék által is gyakorta „nagy Cavour"ként emlegetett piemonti államférfi kétségtelenül az volt. Az első kérdés, amelyre a szerző felelni kíván, hogy mi tette lehetővé ezt a valóban kivételesen fényes karriert. Jászay Magda rögtön két részre osztja válaszát. Először azt a földrajzi-történelmi-politikai környezetet mutatja be, ahova a neves piemonti arisztokrata család fia beleszületett, ahol első élményeit és meghatározó tapasztalatait szerezte, amelyben egyéniségének, későbbi világlátásának csírái kialakultak. Színesen s rendkívül érdekesen vázolja Piémont történetét, a Savoya-család fokozatosan kialakuló területszerző koncepcióját, azt a folyamatot, amelynek során a jelentéktelen középkori államocska először hercegséggé vált, majd a spanyol örökösödési háborúban Szardínia birtokát és az ezzel járó királyi címet is megszerezte Természetesen arról is szót ejt, hogy a piemonti elit a fennmaradásáért és határainak kiteijesztéséért folytatott szívós küzdelme eredményeként nem lebecsülendő diplomáciai tapasztalatokra tett szert a szerződéskötések és -szegések állandó körforgásában. Azt viszont már nem mondja ki, s talán nincs is szándékában érzékeltetni, hogy a „nagy Cavour" legendás politikai képességei is részben ebben a tradícióban gyökereznek. Aztán, közelebb lépve hőse korához, a Nyugat-Európában zajló gazdasági-társadalmi-ideológiai folyamatokat körvonalazza: a tőkés fejlődés dinamikáját, az ipari forradalom kezdetét és a felvilágosodásnak a régi rend korlátait feszegető hatásmechanizmusát. Azt is leszögezi azonban, hogy a gazdasági-társadalmi képletben végbement változások, kivált az ipari forradalom, Piemontot a 19. század elején még nem érték el, jóllehet a küszöbön álltak. Arra viszont Jászay nem helyez hangsúlyt, hogy tisztázza: Savoya, Nizza és különösen a voltaképpeni Piémont, Torinóval és környékével azért jóval közelebb állt a világgazdasági folyamatok „centrumához", mint mondjuk a reformkor első éveinek Magyarországra, vagy hogy egy másik (talán kissé extrém) példát is említsünk, a Dunai Fejedelemségek: Moldva és Havasalföld! Ugyanez az összefüggés érvényes, megítélésem szerint, az iljú Cavour személyiségfejlődését meghatározd feltételrendszer egyéb összetevőire is. Nem vonva kétségbe, sőt, nagyon is méltányolva Cavour kivételes szellemi adottságait, a torinói Cavour palotában, a genfi patrícius rokonoknál, a genovai arisztokrata udvarokban töltött gyermek- és serdülőéveiről olvasva két másik, hasonlóképpen nagyra hivatott kortárs indulása ötlött eszembe: a magyar Kossuthé és a román Nicolae Balcescué. Túl azon a közhelyen, hogy arisztokratának születni általában kétségkívül elónyösebb, mint egy elszegényedett zempléni kisnemes vagy havasalföldi kisbojár házában felnőni, ahol anyanyelvként nem a franciát beszélik, mint a torinói „jobb" körökben, és a politikai tapasztalokra sem párizsi és londoni tanulmányutakon, hanem legfeljebb a megyegyűléseken, illetve a bukaresti post-fanarióta nagybojárok udvarházaiban s társaságában lehetett szert tenni, a különbség legalábbis szembeötlő. Cavour lehetőségeivel ebben a vonatkozásban legföljebb Széchenyi versenyezhetett. Volt viszont egy nagyon lényeges közös vonás mindannyiukban — származásuktól függetlenül: a mindenáron való cselekedni-jobbítani-reformálni akarás soha nem szűnő vágya, a kiválasztottság tudata és az elhivatottság bizonyossága, amely parancsoló kényszerrel szabta meg minden lépésüket. Erről Jászay Magda jóvoltából, Cavour esetében nagyon meggyőző oldalakat olvashatunk. A szerző kiváló íráskészséggel és mély empátiával ábrázolja rendkívüli képességekkel megáldott hősének érési folyamatát. Azt, ahogyan az elkényeztetett arisztokrata csemetéből előbb lázadó fiatal katonatiszt, majd a párizsi szalonok léha aranyifja, később hazája legjobb gazdasági szakembere, végül, már a negyvenes években, nagy hatású közírója és politikai újságírója lett. Olyannyira, hogy idősebb pályatársával, Cesare Balboval 1847. december 15-én indított lapja — a Risorgimento — nem csupán a piemonti progresszió programadó orgánuma lett, hanem a modern Olaszország legragyogóbb korszakának, az olasz nemzet megújulásának is nevet adott. A készülődés, az első politikai szárnypróbálgatások után következik a valóságos politikai szerep. Cavour nem kis nehézségek árán bekerül a parlamentbe, s ettől kezdve életútja, ha nem is töretlenül, de meredeken ível fölfelé. Pedig helyzete nem könnyű, a torinói kormányzó (és rendőrfőnök) fiának kétfelé kellett hadakoznia: nem csupán osztályosai állandó gyanakvását, korlátoltságát és megrögzött konzervativizmusát kell legyűrnie, hanem a torinói polgárság köreiből érkező baloldal természetes ellenszenvét is — és csaknem minden pályatársa ellenérzéseit! Cavourról is elmondható, mint megannyi egy ügyért (rendszerint a nemzetéért) mindent kockára tévő, csak azért és annak élő kortársáról, hogy „követőket szerezhet ugyan, de barátokat nem". (66) És ha azért elvétve mégis akadtak barátai,