Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

476 BESZÁMOLÓ pontot képvisel Makkai László, aki szerint Erdély első megszállását kivonulás követte, s a gyepünek tartolt teriiletre csak később kezdtek visszatelepedni a magyarok. Fodor István a régészeti emlékek és a logika alapján (miért hagyták volna a honfoglalók bolgár kézen az erdélyi só- és aranylelőhelyeket?) Bóna véleményét osztja. Makkai többi megállapításával azonban — az egyes etnikumok viszonyait, a székelyek eredetét, a román bevándorlás datálását illetően — egyetért, összességében elismerve az első kötet szerzőinek teljesítményét, Fodor István néhány kritikai észrevételnek is hangot adott. Leginkább egy földrajzi bevezetőt hiányolt, hiszen az Erdélyben és a Partiumban megtelepedett népek települési, végső soron etnikai viszonyai nagy mértékben függtek a földrajzi tényezőktől. Az Erdély monográfiát páratlan tudományos teljesítménynek minősítő Kristó Gyula mindenekelőtt sajnálkozását fogalmazta meg: kár, hogy a magyar Erdély története mintegy negyedszázados késéssel követte „a románul és magyarul kiadott, román szemlélet szerint megírt romániai Erdély történetét, s hogy a mi mostani Erdély története című munkánk egyelőre csak magyar nyelven látott napvilágot". A továbbiakban Kristó néhány megjegyzést fűzött a Bóna István és Makkai László által írt fejezetekhez. Kifogásolta, hogy a címben jelzett elhatárolás ellenére a szóban forgó fejezetek kronológiailag nem követik egymást, hanem átnyúlnak egymásba, s ezzel a komplex történetírás csorbát szenvedett. Ám ennél is súlyosabb probléma — mondotta Kristó Gyula —, hogy a vajdaság elnevezéséről, geneziséről és működéséről írtak még jelenlegi ismereteinkhez képest is hiányosak. Pedig ennek tisztázása nélkül aligha adható válasz Erdély különállására. A kérdéskör lehetőség szerinti kifejtése annál inkább indokolt lett volna, mert a kortárs román történetírás képviselője — főleg politikai indítékból — a vajdaságnak mint politikai-közigazgatási intézménynek a románoktól való átvétele mellett foglal állást. Márpedig majdnem biztos, hogy a magyar vajda, ill. a román voicvod (voda) szó egyaránt az ószlávból származik, és egymástól függetlenül fejlődött. Kevésbé biztosat mondhatunk a vajdaság elnevezésű erdélyi politikai alakulatról, amelyet magyar részről hol a földrajzi helyzettel, hol a 10. századi belső erdélyi viszonyokkal, hol Erdély kései, 11. századi megszállásával, hol sajátos katonai szervezetével magyaráznak. De sokszor szóba jön az etnikai szempont is. Ez utóbbi a román történetírásban is felbukkan, amely természetesen a románokat tekinti az erdélyi vajdaság meghatározó etnikai elemének, s egyben a különállás alapvető tényezőjének. Maga Kristó egy délerdélyi bolgár államszervezet 10. századi meglétével hozza kapcsolatba mind a vajdai cím kialakulását, mind Erdély különállását. Erdély magyar és latin neve, illetve ezeknek románba átkerült alakjai is mutatják, hogy az elnevezések csak magyar oldalról származhattak. Ugyancsak a Makkai László által írt fejezetet bírálta Kubinyi András is. Véleménye szerint a szerző aránytalanul keveset foglalkozott a Mohács előtti évszázad történetével, holott a fejedelmi hatalum kialakulásának gyökerei a 15. századba nyúlnak vissza. Ebből a szempontból az 1467-es felkelés, ill. leverése — a következmények miatt — jóval nagyobb történeti jelentőséggel bír, mint ahogyan ez a Makkai feldolgozása alapján sejthető. Erdély és a magyar királyság viszonyának megértése szempontjából valóban fontosak az 1467-es felkelés forrásai, de ezek — mutatott rá Kubinyi — helyenként ellentmondanak egymásnak. (Az ellentmondás végső soron az erdélyi szeparatista törekvések meglétére utal.) Ezért a 15. század végi Erdély helyzete jobban megismerhető a Szlavóniával való összevetés alapján. Szlavónia ország, Erdély Magyarország része — a közjogi különbség ellenére Erdély Magyarországhoz való viszonya alig tért el Szlavónia és Magyarország viszonyától. Ezzel szemben a familiaritás Erdélyben jóval erősebb volt, azaz a vajda halalma volt nagyobb, mint a báné. A király maga is igyekezett erősíteni a vajdát, mint az uralkodó erdélyi képviselőjét, s azért is, mert ez a török veszély miatt szintén kívánatos volt. Az 1467-es felkeléssel való véres leszámolás tehát a vajdai quasi királyi hatalmat veszélyeztető nagybirtokot, a három nemzet vezetőrétegét volt hivatva meggyengíteni és megfélemlíteni. Az akció sikerrel járt: a vajdaság, mint intézmény gátolta az erdélyi rendi fejlődést, amely a magyarországi nemességtől sem kapott komoly támogatást. Referátuma további részében Kubinyi András az általa ismert források alapján vitatta Makkai azon megállapítását, hogy Erdélyben nem alakultak ki olyan exportképes mezőgazdasági monokultúrák, mint Magyarországon. Érdemes lett volna alaposabban megvizsgálni a városfejlődés kérdéseit is — mondotta Kubinyi —, hiszen az Albert Berger-féle összeírásból fejlett városiasodottságra lehet következtetni. Hiányos a kolostor- és ispotályhálózat ismertetése, nem kellően tisztázottak az egyetemre járás feltételei és körülményei sem. Az ókori és középkori Erdély történetével kapcsolatban elhangzottakat összegezve az elnöklő Orosz István rámutatott arra, hogy a magyar történettudomány halaszthatatlan feladata volt Erdély történetének megírása. Nemcsak az új- és legújabb kor, hanem az ó- és középkor történetét bemutató fejezetek is azt bizonyítják, hogy nincsenek véglegesen lezárható történeti kérdések, az új fon-ások az eddigi ismeretek újragondolására késztetnek. A magyar történetírás véleményének megfogalmazását az a különbség is szükségessé tette, amely Erdély történetének megítélésében a magyar és a nem-magyar feldolgozások között az utóbbi évtizedekben kialakult. Az Erdély monográfia ékes bizonyítéka a kutatás szabadságának, a szerkesztés nem iktatta ki