Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

BESZÁMOLÓ 477 a szerzők közötti véleménykülönbségeket. Orosz István kiemelte, hogy a munka tárgya voltaképpen nincs pontosan körülhatárolva. Ez azzal magyarázható, hogy bár az erdélyi fejedelemség később kiegészült Partiummal együtt sem az a terület, amely a trianoni békével átkerült Romániához, a román történetírás a múltba visszavetítve is ennek a területnek a történetét érti Erdély történetén. Ebből adódóan a magyar szerkesztő- és szerzőgárda is a teriilet múltját vizsgálta, és fel se vetette a magyar és a román etnogenezis kérdését. Ami a magyar népvándorlást illeti, az nem is probléma, mivel arra már a Kárpát-medencén kívül, a honfoglalás előtt sor került. A román etnogenezis megkerülése viszont nem volt szerencsés, mert annak Európa, a román historiográfia szerint éppen az ókori Dacia volt a színtere. Mócsy András, Tóth Endre, Bóna István és Makkai László meggyőzően bizonyítják, hogy a románok néppé fejlődése nem mehetett végbe Dacia területén, de hogy erre hol került sor? — arról nem esik szó. Márpedig annak a területnek a megtalálása, amelyhez a román etnogenezis köthető, lenne a pozitív ellenpélda, amely véglegesen igazolná mindazokat a negatívumokat, amelyekre az említett szerzők jutottak az ún. dáko—román kontinuitás kérdésében. Végezetül Orosz István arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyire nem tekinthető a honfoglaló magyarság „nomád hordaként", úgy nem lehet az Erdélyben megjelenő románokat sem egyszerűen vándor-pásztoroknak tekintetni. A transzhumáció ui. a téli- és nyári legelők tudatos és módszeres váltogatása, a migrációra, azaz Erdély román benépesítésére aligha ad magyarázatot. Erdély 16—17. századi történetének vitája Pach Zsigmond Pál elnöki megnyitójával kezdődött. A beszédben hangsúlyosan fogalmazódott meg, hogy „számunkra [...] nem jogalap vagy jogforrás a történelem és a történetírás, hanem hagyomány és tapasztalat". Olyan tapasztalat, amely megérteti jelen viszonyainkat, azok előzményeit és segít a továbblépésben. Egyben olyan hagyomány, amely alakította és alakítja nemzettudatunkat is. Múltunk kutatása nem hatánevíziós szándékból fakad, de azt sem engedhetjük meg, hogy mások megváltoztassák történelmünket. „Következésképpen — mondotta Pach Zsigmond Pál — a történelmileg kialakult magyar nemzet fogalmát a határainkon kívül szakadt, de nyelvben, kultúrában szervesen hozzánk kapcsolt milliókra is kiterjedőnek értelmezzük." A mai marxista történetírás elutasítja a történelmi jogra hivatkozó magyar nacionalista-revizionista historiográfiát, de éppúgy elutasít mindenfajta nacionalizmust, „bárhonnan, bármi felől, bármilyen irányból jön is". Ezen az alapon „oktalannak és tudománytalannak" tartjuk a román nacionalista történetírás „három román ország"- tézisét, amely végső soron azt igyekszik sugallni, hogy Erdély sohasem tartozott Magyarországhoz. Szerencsére az Erdély-monográfia szerzőit nem az antitézis megírásának szándéka vezette, hanem a történelmi valóság feltárásának igénye. Az a tudat, hogy Erdély a Duna völgyi gazdasági-társadalmi fejlődés sajátos és sokszínű területe, amelynek története mind a magyar, mind a román, mind a szász történelemnek szerves része. Végezetül Pach Zsigmond Pál felhívta a figyelmet arra, hogy a határainkon túl megfogalmazott politikai vádaskodásokról a konferencia ne vegyen tudomást. A szakmai vitát azonban vállalni kell, hiszen vannak át- vagy továbbgondolást érdemlő kérdések|(a vajdaság intézménye, az unión belüli önkormányzati status különböző változatai stb.), amelyek megválaszolására „a majdani progresszív kibontakozás esélyével kecsegtethetnek". Az elnöki bevezető elhangzása után Benda Kálmán emelkedett szólásra. Az erdélyi fejedelemségről írt fejezeteket értékelve megállapította, hogy a fejedelemség kora Erdély történetének csúcspontja, olyan időszak, amikor ez a teriilet az európai politikában is szerepet játszott. A referens különösen sikerültnek minősítette a nemzetközi politikai háttérről, a török jelenlétről, ill. a felszabadító háborúról írt részeket. Elismeréssel szólt a politikai portrékról, külön kiemelte Apafi újszerű ábrázolását. Báthori István, még inkább Bocskai István azonban megítélése szerint nem kapott méltó értékelést. Hiányérzetét fogalmazta meg Benda Kálmán az intézmények történetéről, a jogi fejlődésről, a három nemzet együttműködéséről, a művelődésről szóló fejezetekkel kapcsolatban. Elnagyoltnak ítélte a jezsuiták szerepét és a 16. század utolsó évtizedeinek politikai harcait tárgyaló részt. Véleménye szerint egyértelműen meg kellett volna fogalmazni, hogy — Szekfűvel ellentétben — Erdély nem epizód volt a magyar történelemben, hanem olyan jelentős tényező, amelynek figyelembevétele nélkül Magyarország története nem írható meg! Végezetül Benda Kálmán felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetnek nem egységes a terminológiája (Istambul-Konstantinápoly stb.) és a jegy zetapparátusa. Ezeket a következetlenségeket az újabb kiadásnak feltétlenül ki kell küszöbölnie. Az erdélyi fejedelemség mindenkori helyzete, eredményei és kudarcai nagymértékben függtek a török Porta politikájától. A 16—17. századi Erdély történetéhez ebből az aspektusból fűzött megjegyzéseket Perjés Géza, aki mindenekelőtt arra emlékeztetett, hogy a török politika megítélésében — nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történetírásban is — két felfogás áll szemben egymással. Ő maga azok pártján áll — mondotta —, akik szerint a török birodalom nem akarta Magyarországot meghódítani, csak ütközőállamként kívánta felhasználni a Habsburgokkal szemben. Buda és az ország középső részének elfoglalása is azért vált szükségessé, mert Szapolyai halála után a magyar uralkodó osztály többsége Ferdinánd mellé állt. Ez a hódítás azonban nem változtatta meg az Erdéllyel kapcsolatos koncepciót: szabad kezet adott a belpolitikában. A for-