Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

BESZÁMOLÓ 475 munkra valóban nem kél nemzet közé vetett konc, hanem közös világunk része, amit nem egymás ellenében, hanem együtt kellene ápolnunk és szeretnünk — napjainkban éppen a szocialista modernizáció szellemében" — mondotta Irinyi Károly. A kiállítás azt is dokumentálja, hogy az etnikumban, vallásban, kultúrában sokszínű Erdély történetét csak totális-komplex szemlélettel lehet igazán feltárni. A jelenlegi helyzetben „a román és magyar történelem intellektuális és morális értékeit kell segítségül hívnunk, azokat, akik az egymásrautaltság felismerését erősítették". A közvéleménynek is „önszembesítő identitásra van szüksége, mert a nacionalizmus nem vezethet a térség népeinek megbékéléséhez". „Tudatcsere kellene, [...] (mert) a nyomorék nemzettudat lefegyverez, felelősséget nem érez, áldozatokra nem képes. A naiv nemzetköziség csődöt mondott, internacionalista és nemzeti kötődéseink szinkronitása nélkül mai kibontakozási szándékunk is reménytelen. [...] A nemzetiségi megmaradás igénye az emberiség élethez való jogának szimbóluma, [...] a nemzetiségi —kisebbségi helyzet pedig korunkban az emberiség veszélyeztetettségének a metaforája" — fejezte be nagy tetszéssel fogadott beszédét Irinyi Károly. A tudományos ülésszak bevezetőjében Rácz István hangsúlyozta, hogy a háromkötetes Erdély történetének közreadása nemcsak a historiográfia, hanem az egész magyar tudományos élet rangos eseményei közé sorolható. A munka megjelenését kísérő fokozott szakmai és közérdeklődést több szempont is magyarázza. Mindenekelőtt az a tény, hogy a tárgykörben a legutóbbi szintézis csaknem 50 évvel ezelőtt látott napvilágot — szükségessé vált tehát az azóta eltelt időszak és a távolabbi múlt újabban feltárt adatainak korszerű összegzése. Sürgette a kiadást a magyar kultúra nemzetközi pozíciója is. Nemcsak annak az általános tendenciának az érvényesülése miatt, hogy a kis nemzeteknek önmagukat kell „propagálni", különben a világ nem vesz tudomást róluk, hanem azért is, mert Erdély története politikai manipulációk eszközévé válhat. A magyar történelem szerves részének tekinthető Erdély története a román és a szász történelemnek is elidegeníthetetlen része, ezért a kutatás nem lehet a jelenlegi haza privilégiuma. De nem is mondhatunk le róla, mert „az egészséges önbecsülés mindenkor hozzátartozik a jó nemzeti közérzethez" — mondotta Rácz István. A most elkészült Erdély-szintézis jól tükrözi történetírásunk mai színvonalát, eredményeit és hibáit egyaránt. A kötetek szerkesztői és szerzői nem hallgattak el véleménykülönbségeket, álláspontjukat érvekkel igyekeztek megtámogatni. Rácz István megemlékezett az időközben elhunyt két szerzőről, Mócsy Andrásról és Trőcsányi Zsoltról, valamint az erdélyi magyar történetírókról, akiknek munkássága szintén beleépült a most megjelent monográfiába. Végezetül szólt Debrecen és Erdély hagyományos kapcsolatáról, köszöntötte a konferencián megjelenteket, továbbá mindazokat a személyeket és intézményeket, akik és amelyek anyagi és erkölcsi támogatást nyújtottak a rendezvény lebonyolításához. A magyar és a román történészek között folyó Erdély-viták egyik sarkalatos pontja az ún. dákoromán kontinuitás elmélete. Ehhez kapcsolódtak Balta Lajos megjegyzései is, aki a Tóth Endre által írt fejezet és a historiográfiai előzmények méltatása után megállapította: a daciai személynevek és a feliratok vizsgálata jelentős görög-orientális etnikumról tanúskodik, különösen a III. században, s korántsem csak az arisztokrácia soraiban. Ezzel szemben az őslakosság feliratállításának nincs nyoma. Az orientális elem megnövekedésére utal a két legnagyobb város (Sarmizegetusa és Apulum) görög kitüntető jelzője (metropolis, ill. chrysopolis), valamint a sztephanéphorosz tisztség Dacia császárkultuszának élén. Indokolt-e akkor Dacia provinciáról beszélni? Ha a fentieket még kiegészítjük Eutropius közlésével, a lus Italicum gyakori adományozásának szokásával és a lakossághiánnyal, a válasz: aligha, sőt nem! Hiszen 271-ben a katonai szempontok mellett ezért került sor Dacia feladására, mert hiányzott a szilárd társadalmi háttér (főleg az arisztokrácia és a civitasok). Mivel a háttérbe szorított, ill. kiirtott benszülött réteg helyére jött idegen, telepes társadalom hamar feladta pozícióit, nagyon kétséges a tartomány „rómaisága". Ui. az értékesebb, azaz latinul tudó telepeseket elvitték, a helybenmaradók — latintudás híján — aligha voltak képesek Dacia romanizálására. A történetiség elvét érvényesítő, tényekre támaszkodó történetírás szükségességét hangsúlyozta Fodor István is, amikor ilyen szempontból sikerült vállalkozásként üdvözölte az Erdély történetét. Véleménye szerint Vékony Gábor és Mócsy András magas szakmai színvonalon mutatják be Erdély őskorát és a dák királyság korszakát, Tóth Endre pedig meggyőzően igazolja, hogy a rómaiak által 106-ban szervezett Dacia provincia lakosságának többsége nem trák—dák eredetű, hanem — idegen volt. A daciai feliratokból ismert kb. 3000 személynévnek csupán 2 %-a trák—dák eredetű, s a biztosan dák személyneveket éppen nem Daciából, hanem a Birodalom más tartományaiból ismerjük. A népvándorláskori Erdély történetét összegző Bóna István gazdag régészeti anyag alapján vonja le a következtetést: a bolgárszláv, bolgártörök, szláv és avar népek által lakott Erdélyt a magyarság nem fokozatosan szállta meg, hanem egyszerre, már a honfoglalás első évében. Életmódjának megfelelően azonban a sík folyóvölgyekben és a dombvidékeken telepedett meg. A temetők és a falutelepülések leletei a 9. század végétől bizonyítják a honfoglaló magyarság különböző társadalmi rétegeinek erdélyi jelenlétét a kontinuus őslakosság mellen, a Magyarországon és Erdélyben feltárt hasonló korú földvárak pedig az egyidejű államszervezést. A honfoglalás menetét illetően Bónától eltérő állás-