Századok – 1988

Történeti irodalom - Turocz Johannes de: Chronika Hungarorum. I. Textus. (Ism.: Fügedi Erik) 254/I–III

238 TÖRTÉNETI IRODALOM 255 problémák feltáratlanok" voltak (Mályusz E.: A Thuróczy krónika és forrásai [Tudománytörténeti tanulmányok 5.) Budapest 1967, 7.1.). A kiadás előkészítése során Mályusz Elemér nemcsak a jegyzeteket készítette el, hanem hosszabb, bevezetőnek szánt tanulmányban felvázolta krónikáink fejlődését, elemezte Thuróczy forrásait és munkamódszerét, bemutatta az egyes részek szerzőit (i.m.). Ez a bevezetés magyarul 1967-ben jelent meg, amikor a szovjet sorozat folytatását már felfüggesztették. A Thuróczy-krónika szövege változatlan állapotban maradt, Mályusz is Schwandtner alapján (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini, Vindobonae 1766) dolgozott. 1978-ban egy magyar fordítás látott napvilágot a Bibliotheca Historica sorozatban (Thuróczy János A magyarok krónikája, Budapest), a fordító és az utószó írója középlatin filológiánk atyamestere, az azóta sajnos elhunyt Horváth János volt. A latin szöveg kiadásának feladatát az újraindított Juhász László-féle sorozat szerkesztő bizottsága vállalta magára, s most megszületett a sorozat 7. kötetként a klasszika-filológus Galántai Erzsébet és a történész Kristó Gyula együttes munkája. Mindenképpen nagy lépést jelent ez a kiadvány, mert most már a Budai és Dubnici krónika kivételével középkori történeti irodalmunk modern és megszerezhető kiadásban áll rendelkezésre. A Juhász-féle sorozatot is, az újraindítottat is elsősorban a filológiai érdeklődés jellemzi, a latin szöveget igyekszik hibátlan nyelvi formában közölni. Thuróczy esetében a szöveg megállapításának alapját két ősnyomtatvány alkotja, az 1488. március 20-án Brünnben, majd ugyanazon év június 3-án Augsburgban napvilágot látott kiadás. A kettő elméletileg teljesen azonos szöveget tartalmazna, ha Augsburgban nem készítettek volna két verziót. A két verzió mögött a kiadást finanszírozó budai kereskedő, Feger Theobald üzleti számítása húzódik meg: egyrészt a brünni kiadást akarta a délnémet városok piacára dobni, másrészt tekintetbe vette III. Frigyes császár érzékenységét, és gondosan törölte Mátyás minden osztrák sikerét, még az olyan nyilvánvaló tényt is, mint amilyen Bécs és Bécsújhely elfoglalása volt. összesen tehát három variánst kellett tekintetbe venni, az eltérések még így sem nagyok, mert az augsburgi második verzió csak az utolsó fejezetéből hagyott ki egyes részeket, újat sehol sem tett hozzá. Meglepő módon azonban a szerzők más kiadásokat is bevontak a szövegrekonstrukcióba anélkül, hogy ennek szükségességét megindokolták volna. Bongarsius (Jacques Bongars) 1600-i frankfurti kiadása szemmel láthatólag a brünni vagy az azzal azonos augsburgi kiadást vette alapul, javításai sem haladják meg a humanisták szokásos emendációját, amikor a magyaros formában írt neveket (pl. Niconem-et Nolaum-ra) vagy klasszikus neveket (pl. Nicopalitane-t Nicopolitane-ra) javította. Talán szabad ebből azt a következtetést levonni, hogy eredeti kéziratot a derék francia diplomata sem szerzett magyarországi utazása során, nem tudhatott hát többet, mint .ami az ősnyomtatványokban található. Még meglepőbb, hogy Schwandtner kiadását is felhasználták, s az olvasó nem egészen érti, mit keres ez a szerző a kritikai jegyzetben, még akkor sem, ha az ősnyomtatványokban szereplő Inphis-t ő javította a helyes Memphis-re. A Budai krónikát az 1973-as facsimile kiadásban, a Dubnicit eredetiben (OSzK) használták. Az olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy a két szerző többet vállalt, mint amennyire szükség lett volna. A Juhász-féle kiadás - amely tulajdonképpen a klasszikus szövegek kiadásában híressé vált lipcsei Teubner cég rendszere - szerint az egyes fejezeteken belül minden mondatot sorszámmal láttak el a jobboldali margón, aminek az volt az előnye, hogy nem fejezet- vagy lapszámra, hanem mondatra lehetett utalni; nem kellett sokat olvasni, hogy az idézett részt az ember megtalálja. A sorozat újraindításakor ezt a rendszert megtartották, így jelent meg Ran^anus (Epithome rerum Hungarorum, ed. P. Kulcsár, Budapest 197) és Vitéz leveleinek meg beszédeinek szövege (Iohannes Vitéz de Zredna Opera quae supersunt ed. I. Boronkai Budapest 1980). A most megjelent kötet ezt a rendszert elhagyta, mégpedig kétszeresen is. Először is a számozás nem fejezeteken belüli, hanem elejétől végéig folyamatos, így aztán az 1024. egységgel végződik. Másodszor ismeretlen okból - mert az előszóban erről semmi sem található - egy szám alatt nem egy, hanem hol kettő, hol három, hol több mondat szerepel. Első tekintetre a számok az ősnyomtatványban szereplő nagybetűket követik, de ez sem állja meg mindenütt a helyét. Eltekintve attól a kötelezettségtől, hogy a sorozaton belül megjelenő munkának minden tekintetben követnie kell a sorozat rendjét, elveszett az idézésnél mutatkozó előny is. Nem világos, hogy az új sorozat szerkesztői miért járultak hozzá ahhoz, hogy a Thuróczy-kiadás kiváljon a sorból, és ezzel precedenst teremtsen. Ugyanígy nem világos, hogy miért nem ragaszkodott a klasszika-filológus a jól bevált - és nyilván számára jól ismert - rendszerhez. A történész munkáját ez az újítás - ha annak lehet nevezni - nem könnyíti majd meg.