Századok – 1988

Történeti irodalom - Erdélyi István: Pannoniai húsvét (Ism.: Tomka Péter) 230/I–III

TÖRTÉNETI IRODALOM 231 századi avar továbbélés kérdését igyekszik összefoglalni, hogy végül az „Epilógus"-ban eljussunk az avarságnak a magyar honfoglalásban és etnogenezisben feltételezhető szerepéig. Időrendi táblázat és a rövid irodalmi tájékoztató egészíti ki a Kárpát-medence 6-9. századi történetét egyetlen nagy ívbe foglaló kis könyvet. E négy évszázad története nem bővelkedik forrásokban. Akkor is így van ez, ha a régészeti leletanyag nap mint nap növekszik, interpretálása egyre finomodik. Nem meglepő tehát, hogy a korszak alapvető és kevésbé alapvető kérdéseiről a szakirodalomban számtalan eltérő nézettel, kemény vitákkal találkozunk. Ezek bővebb bemutatását hiányolom Erdélyi István könyvéből elsősorban. A magaválasztotta ismeretterjesztő stílus követelte meg, hogy igyekezzen a vitát (amennyire egyáltalán lehetett) elkerülni. Csak itt-ott csillant meg belőle valamit, akkor is többnyire az „egyesek szerint" látszólag semleges formulája mögé rejtőzve. Hogy ez a kifejtési mód mennyi támadási felületet ad, azt csak néhány kiragadott példával kívánom érzékeltetni. Kötözködni akaró recenzens felhánytorgathatná az avarok belső-ázsiai (ïuan-ïuan) eredeztetésének mellőzését. Folytathatná az avar rovásírással kapcsolatos véleménykülönbségek számonkérésével (magam elsősorban a nagyszentmiklósi kincs figyelmen kívül hagyását fájlalom). A példabeli recenzens rámutathatna, hogy a kettős honfoglalás elmélete (akár elfogadjuk, akár nem - e sorok írója is inkább ellene érvelt) sokkal komolyabb indokok alapján alakult ki, mint amilyen az onogur név egykori avar területen való előfordulása és a magyarság (idegen) nevével való azonossága (15. old.). Érdekelhetné az olvasót a római kontinuitás kérdései körül kavargó vita vagy a „pánkuturgur elmélet", amelynek visszhangjaként hangzik a szerző állítása a 631. évi lázadás résztvevőiről. Félreérthetővé lesz az avar kori régészeti anyag belső időrendjének ismertetése, pedig csak állásfoglalás nélkül kerültek egymás mellé élesen szemben álló nézetek [36. old. . . „az úgynevezett griffes-indás fémveretek feltűnésének kezdete a 7. század hetvenes vagy nyolcvanas éveire tehető. Ez elé egyes kutatók a közép-avarkor szakaszát (kevesebb mint ötven év) helyezik."]. A magyar kutatók nagy többsége ma 670-680 és 720-730 közé keltezi az ún. közép-avarkort, és csak a 8. század folyamán számol a griffes-indás veretek feltűnésével. Lehet persze bárkinek más véleménye (van is), ezt azonban érvekkel kell alátámasztani. Véleményem szerint az élő, alakuló tudomány pezsgésének érzékeltetését kár volt kihagyni. Az alábbiakban három, egymással szorosan összefüggő, a könyvben érintett kérdéskört kívánok kiemelni, mint amelyekben az avar kutatás fontos új eredmények felismeréséhez érkezett el. A kérdések a következők: 1. egységes-e az avar kor, vagy élesen szembe kell állítanunk a korai és a késői szakaszt; 2-, hogyan áll az avarság nomád habitusának kérdése; 3. kitapinthatók-e a külpolitikai okok mellett a bukás belső tényezői? Erdélyi István az avar kor egysége mellett foglalt állást (utalva a változásokra, külön is foglalkozva Kuber és bolgár népe beköltözésével). A 670-680 körüli onogur bevándorlás (régészeti) felfedezése óta a szakirodalom a változást hangsúlyozta, szinte az élet minden megnyilvánulásában (települési területben, temetkezési szokásokban, fegyverzetben, viseletben). A megváltozott viszonyoknak - a méltóságnevek alapján — a politikai szerkezetben is nyoma maradt. Mégis, vagy épp ezért, üdvözöljük a szerző szemléletét, amellyel a szakma elhanyagolt területére irányítja a figyelmet. Mert akármekkora tömeget képviseltek is a bevándorlók, bármilyen változást okoztak is, nem hódították meg Avariát, és nem irtották ki a korábbi lakosságot. A türk mintára konstruált „második kaganátusnak" nincs nyoma a forrásokban. Az éles szembeállítás tehát csak akkor indokolt, amikor az újonnan jötteket kutatjuk, de már nem az, ha a kora-avarok utódaira gondolunk. Erdélyi István könyvében mindvégig az avarok nomád életmódját hangoztatja - bár közben fel-feltűnik már a földművelésre utaló néhány megjegyzés („jelentős számú földművelő lakosság. . .", „a földművelést és állattenyésztést együtt gyakorolták", „a félnomád életforma nem zárja ki a szántás-vetést. . ." stb.). Az avar gazdaság azonban három évszázados története során nem maradhatott változatlan. A nomadizmus - ezt ma már világosan látjuk - főképp a korszak utolsó másfél-két évszázadára biztosan visszaszorult, ha létezett még egyáltalán. Amióta tudatosan keressük, szinte gombamódra szaporodnak a megtalált állandó avar falvak. A településsűrűség (amit a temetők alapján is kikövetkeztethetünk) a Kárpát-medence jó részében amúgy is kizárja a nomadizálás lehetőségét. A nagy sírszámú, folyamatosan használt temetők a népesség nagy többségének egyhelyben maradását tanúsítják - és az érvek még tovább sorolhatók. Nem a nomád avarok között kell tehát valahogyan megmagyarázni a földművelésre utaló jelenségeket, hanem fordítva: a földművelővé vált avarok között