Századok – 1988
Tanulmányok - Kristó Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez 3/I–III
ERDÉLY A 10. SZÁZADBAN 9 leírásától is tartózkodtak. Az egyetemi tankönyv szerint „a magyarok honfoglalása, a területek első meghódítása 9. század végén, a 10. század első éveiben a Maros és a Tisza völgyére, egyes tisztántúli területekre, a Duna—Tisza köze egyes részeire terjedt ki. A Dunántúl folyamatos megszállása a 10. század első felére esik". Ezzel némileg ellentmondásban Ajtony és Gyula tárgyalása során a Maros-vidék és Erdély „később megszállt földek"-nek minősül. A kétkötetes Magyarország története szerint a keleti végeket a gyula törzse szállta meg. „A gyepűk északon és keleten nem érték el a Kárpátokat.. . Erdély magyar és latin neve (erdőntúli terület) is még azt a helyzetet tükrözi, amikor a névadók Erdélyen innen éltek." Szimptomatikus jelentőségű az, amit a Moszkvában 1957-ben kiadott Vszemirnaja isztorija III. kötetében és annak Budapesten 1963-ban közzétett magyar fordításában olvashatunk. Ez együtt tárgyalja Havasalföld, Moldva és Erdély történetét a 9-13. században, mint a magyar kiadás jegyzete mondja: „a történeti fejlődés jövő, a XX. században kiteljesedő eredményeit tartva szem előtt. . ., jóllehet ez a IX—XIII. századi törzsszövetségi, illetve állami kereteknek nem felel meg." A magyar kiadás jegyzete e kitételtől eltekintve inkább a szovjet monográfia szerkesztési elvét védi (amely megfelel a román álláspontnak): „a fejezet a történeti fejlődésnek megfelelően hangsúlyosan tárgyalja Erdély különállását a magyar államon belül, ami 1526 előtt tartományi formában (vajdaság) jelentkezett." A dákoromán őslakosság továbbélése tekintetében mintha egyetértően emelné ki a magyar források hozzájárulását a kontinuitáselmélethez: „12—13. század fordulóján keletkezett Anonymus-féle Gesta már megemlékezik a román értelemben felfogható blachokról és ugyanez a forrás ír az erdélyi (erdőntúli, Ultrasiluana) blacus fejedelem szerepéről a magyar honfoglalás korában. A XIV. századi magyar krónikaszerkesztés már — a korabeli okleveles anyagban románt jelentő — vlachoknak nevezi a rómaiak eltávozásakor itt maradt kolónusaikat és pásztoraikat." Ugyanakkor helyreigazító jegyzet nélkül maradt a Vszemirnaja isztorija azon állítása, hogy „Havasföldön, Erdélyben és különösen Moldvában a feudális viszonyok kialakulására nagy hatással voltak az óorosz állammal kialakult kapcsolatok. . . Ettől [a 10. század végétől] kezdve a szláv nyelv egészen a XVII. század közepéig a hivatalos iratok és a görögkeleti egyház nyelvévé vált nemcsak Moldva, hanem Havasföld és Erdély területén is." A szovjet Világtörténet szerint Erdély „а XI. századtól kezdve a magyar királysághoz tartozott. A délnyugati [román] kenézségeknek és vajdaságoknak a XI—XIII. század folyamán harcolniuk kellett a magyar urak hódító törekvései ellen, akik ki akarták ide is terjeszteni uralmukat".20 Amikor a kutatás mai állásáról szólunk, nem csupán a 20. század első évtizedeiben folyt intenzív munkálatokra kell tekintettel lennünk, hanem azokról az évtizedekről is meg kell emlékeznünk, amelyek századunk közepén szinte teljes csendet teremtettek a korai Erdélyt érintő vizsgálódásokban, s ezzel jószerével átengedték a nemzetközi terepet a bizton tudománytalannak nevezhető román álláspont számára. Leszámítva Bóna István jelentős településtörténeti kutatásait, az 1970-es évek óta lényegében három magyar kutató vállalkozott arra, 'hogy összefoglaló képet adjon a korai Erdély históriájáról: 20 Elekes Lajos -Lederer Emma-Székely György: Magyarország története 1. Az őskortól 1526-ig. Bp. 1961. 46., 59Molnár Erik-Pamlényi Ervin-Székely György (szerk.): Magyarország története I. Bp. 1971.3 45.; Világtörténet 111. Bp. 1963. 444-445.
