Századok – 1988
Tanulmányok - Kristó Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez 3/I–III
10 KRISTÓ GYULA Györffy György, Makkai László és e sorok írója. Magunk 1974-ben megírt és 1979-ben megjelent könyvünk egyik fejezetében megkíséreltük az erdélyi vajdaság genezise kapcsán felvázolni Erdély 10-13. századi történetét. Részletes kifejtés helyett itt csak röviden utalunk arra: erőteljesen hangoztatttuk a fejlődésbeli különbözőséget Erdély északi és déli része között, Észak-Erdélybe helyeztük a gyulák szállásterületét, Dél-Erdélyben pedig egészen all. század elejéig számoltunk egy bolgár államalakulat létével, amelynek élén Keán (Kagán, szláv alattvalói nyelvén vajda) állt, akit az 1010-es években Szent István király fegyveresen legyőzött. A magyar királyság erdélyi vajdaságát e dél-erdélyi bolgár államszervezet bázisára helyeztük.12 Megállapításaink egyik-másikával Györffy vitába szállt,2 2 Makkai László figyelmét viszont elkerülte e könyvünk, legalábbis az Erdély történetében tételesen nem hivatkozott rá. Györffy György évtizedeken keresztül különböző munkáiban számos alkalommal nyilvánított véleményt Erdély korai történetét illetően,2 3 de összefoglaló jelleggel csak az 1980-as években napvilágot látott munkáiban tért ki a 10. századi Erdély históriájára. Az alapszövegét tekintve még az 1970-es években megfogalmazott, de csak 1984-ben megjelent tízkötetes Magyarország története I. kötetében Györffy a következő képet rajzolta a 10. századi Erdélyről. A besenyők elől menekülő magyar törzsek 895-ben Erdélyben szálltak meg, ha rövid időre is. Erdélyben és a Maros síkságán minden bolgár ellenállás összeomlott, a magyarok birtokba vették a nemrégen még bolgár kézen volt sóbányákat. Amint azonban a magyarok előrenyomultak Erdélyből és a Felső-Tisza-vidékről a Tisza és a Zagyva vonaláig, korábbi szállásterületüket, tehát Erdélyt, annak „szűk volta és a besenyő veszély miatt a következő években ugyan nagyrészt kiürítették, de nem valószínű, hogy teljesen feladták" (nyári legelőnek használták, és sólelőhelyeit birtokolták). Az erdélyi Gyulák Anonymus szerinti őseinek, Téténynek és fiának, Harkának nincs Erdélyben helynévi nyoma, Tétény - helynévi adatokból következtetve - „a Dunántúlon élt". Ugyanakkor „a harka rokonság egy tagjának, a 921 körül élt Bogátnak a neve a tordai és dési sóbánya közelében lelhető fel". Erdélyt eszerint a honfoglalók első nemzedékében a hét^jnagyar_törzs (,,Hét-űr") egyetemlegesen birtokolta, a második nem zedék ideje alatt kérdőjelesen Bogát fennhatósága alatt állott, s csak a harmadik_nemzedékben jelentek meg Erdély élén a_gyulák. Fokozatos keletre mozgás eredményeképpen jutottak el Erdély nyugati határaira, illetve Erdélybe. „A helynevek szerint ősük, Tétény — talán még mint a harka méltóság viselője — a Felső-Dunántúlon, fia, Harka (Harhadi) a Duna—Tisza közén, végül egyik unokája, Zombor gyula a Maros és Fehér-Körös, valamint a Bodrog mellett tartotta szállását. Mivel a bizánci kereszténység tárgyi emlékei főként a Tisza vidékén kerültek elé, a megkeresztelkedett és 955 után is buzgó keresztény gyula lakhelyét itt kell keresnünk." A Maros alsó folyása melletti (Makó közelében fekvő) Kiszomborban és a Bodrog melletti Mezőzombor közelében bizánci aranypénzek kerültek 21 Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979. 94-138. 2 2 Györffy György: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma. Századok, 1983. 1103-1116. 23 Pl. Györffy György: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archaeologiai Értesítő 1970. 191-242.; Györffy György: A honfoglalásról újabb történeti kutatások tükrében. Valóság 1973. 7. 1-16. stb.
