Századok – 1988
Folyóiratszemle - Manne Robert: Szabad kéz Keleten? Anglia közép-kelet-európai politikája a rajnai válság és az Anschluss között 1089/V–VI
FOLYÓIRATSZEMLE 1089 ROBERT MANNE SZABAD KÉZ KELETEN? ANGLIA KÖZÉP-KELET-EURÓPAI POLITIKÁJA A RAJNAI VÁLSÁG ÉS AZ ANSCHLUSS KÖZÖTT Anglia 1930-as évekbeli külpolitikáját sokan úgy tárgyalják, hogy Anglia szabad kezet adott Németországnak Kelet-Európában abból a megfontolásból, hogy a Szovjetunió ellen tereljék. A tanulmány Anglia külpolitikáját a rajnai válság és az Anschluss között vizsgálja, elsősorban azt, hogy Anglia valóban szabad kezet adott-e Németországnak Keleten, és azt remélte-e, hogy a Szovjetunió ellen irányíthatja a német agressziót. Mivel a Rajna vidék remilitarizálása megkérdőjelezte Kelet-Európa biztonságát, újra kellett értékelni Anglia európai kapcsolatait. Anglia csak olyan feltételek mellett volt hajlandó szorosabbra fűzni a viszonyt a franciákkal, amennyiben kötelezettsége nem terjed ki arra az esetre, ha egy német—francia konfliktus Franciaország keleti kötelezettségei miatt alakul ki. Sokan tartottak attól, hogy egy szorosabb angol—francia szövetség esetén Angliának át kell vállalnia a francia kötelezettségek legalább egy részét. Ezzel ellentétes nézetet vallott Robert Vansittart (állandó külügyminiszterhelyettes), aki úgy gondolta, hogy a Kelet-Európát garantáló szankciók megszűnése gyorsítaná Németország agresszióprogramját, szétrombolná a Népszövetséget, és Anglia képmutatóvá válna a külföld szemében. Orme Sargent (a Külügyminisztérium Central Department-jét vezető külügyminiszterhelyettes) akkori véleménye szerint az angol külpolitikának választania kellett az általános, hosszú távú európai biztonságpolitika fenntartása, és a közép-kelet-európai helyzet fölötti befolyás feladása között. A kormány 1936. július 6-án úgy határozott, hogy Anglia európai kötelezettségeit Franciaországra és Belgiumra korlátozza, és a helyzet rosszabbodása esetén magára hagyja Kelet-Európát. Robert Vansittart memorandumban ítélte el a határozatot. Szerinte ez a megoldás destabilizálja Kelet-Európát, így nem segíti elő az európai enyhülést és a jobb német—angol viszonyt sem. A Vansittart-memorandum és a francia kormány által gyakorolt nyomás hatására július végére megváltozott az angol álláspont. Annak ellenére, hogy Anglia nem vállal kelet-európai kötelezettségeket, nem az érdektelenség jele, hogy tárgyalásba kezd egy nyugat-európai szerződésről. Vansittart és a francia kormány hatására Anglia hajlott arra, hogy egy általános európai szerződésről is tárgyaljon. Az angol vezérkar akkori álláspontja szerint elkerülhetetlen Németország területi kiigazítása Kelet felé, és mivel Angliának nem voltak létfontosságú érdekei Kelet-Európában, úgy vélték, hogy Angliával fenn kell tartania cselekvési szabadságát arra az esetre, ha a konfliktus Németország keleti érdekeiből fakad. Anglia külpolitikája 1936-ban félúton volt a francia álláspont — katonai kötelezettségvállalás és az érdektelenség kinyilvánítása között. 1936-tól Anglia külpolitikája „non-désinterressement" (nem érdektelen) a kelet-európai térség iránt, ezért agresszió esetén a fegyveres erő bevetését az angol kormány a helyzet megítélésétől tette függővé. Ez volt az ún. leamingtoni irányvonal. Ennek az a lényege, hogy bizonytalanságban tartja a potenciális agresszort, amely nem tudhatja, hogy az angol kormány milyen helyzetben ítéli úgy, hogy beveti fegyveres erejét. (Rugalmas reagálás elve.) 1937-ben a német diplomácia mind erőteljesebben támadta ezt az irányvonalat, de ellenezték a brit vezérkar és a dominiumok kormányai is. 1937 elején a brit külpolitika még kitartott mellette, mert a Külügyminisztérium vezetői közül sokan úgy érezték, hogy a béke megőrzése érdekében Angliának Közép-Kelet-Európában is bizonyos szerepet kell vállalnia. 1937 tavaszán azonban Külügyminisztériumon belül is megbomlott az egység. Nem sikerült eldönteni, hogy Anglia ellenezné-e a német terjeszkedést Kelet-Európában, ha az békés eszközökkel történne, vagy sem. Egyesek szerint a békés területi revízió iránti engedékeny magatartás azt a benyomást keltené, hogy Anglia nem érdekelt Kelet-Európában, s így bátoríthatja Németországot az agresszióban. A másik vélemény szerint a leamingtoni irányvonal Anglia lehetőségeit túlbecsüli, és hamis illúziókat kelt Kelet-Európában. Olyan új politika kidolgozását javasolták, mely az esetleges változásokat békésen és rendezetten hajtaná végre, erőszak helyett. Ezt a politikát az új miniszterelnök, Chamberlain is elfogadta. Halifax ezt fejeztette ki Hitlernek németországi látogatása során. A szerző szerint nincs bizonyíték arra, hogy Chamberlainnek tudomása lett volna a Külügyminisztérium egyes vezetőinek ezzel ellentétes álláspontjáról, amelyeket egy Halifax számára készített memorandum tartalmazott. A memorandum ellenez minden, a németeknek tett engedményt, mivel a
