Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Jakab Elek: Tanulmányok (Ism.: Trócsányi Zsolt) 967
968 TÖRTÉNETI IRODALOM 968 Erdélyi Országgyűlési Emlékek, a Szilády Áronnal együtt szerkesztett Török-magyarkori államokmánytár, a Bethlen Gábor és a két Rákóczi György politikai tevékenységét bemutató forráspublikáció-kötetek, mindenütt monográfia-igényű bevezetésekkel), s ezek mellet a par excellence monográfiák és tanulmányok sora együtt önmagában is arra csábít, hogy vele azonosítsuk a 19. század második felének Erdélyre vonatkozó magyar történetírását. Annál is inkább, mert Szilágyi Sándor munkássága majdnem kizárólag a 16—17. századi Erdéllyel foglalkozik, s a függetlennek tekintett erdélyi fejedelemség története inkább vonzotta a szakemberek és szélesebb olvasóközönség érdeklődését, mint a Habsburg-birodalomba integrált Erdély sokkal kevésbé mutatós, bár már a dualizmus kora számára is súlyos tanulságokat szolgáló története. Valójában a modern erdélyi magyar történetírás kezdete három jelentős történész nevéhez fűződik: Szilágyi Sándoron kívül Kőváry Lászlóéhoz és Jakab Elekéhez is. Köváry nevéhez elsősorban Erdély történetének első teljes modern magyar összefoglalása kapcsolódik (a 18—19. századra nézve használhatóbb Szilágyi Sándor kétkötetes összefoglalójánál, amely az 1690 utáni kort már csak röviden tekinti át); jelentős méretű egyéb munkásságában említsük meg az 1848—49-i Erdélyről írt kötetét (szemtanúja volt az eseményeknek, mint az erdélyi magyar radikálisok lapjának szerkesztője és mint tábori történetíró). Jakab Elek munkáit pedig lépten-nyomon kell használnia a kutatónak, ha Erdély történetének elsősorban a 17. század végétől 1849-ig tartó szakaszával foglalkozik. Nyomasztó arányú munkásság ez: a 19. század második felének erdélyi magyar történetírása (más kortárs közép-európai történeti irodalmához hasonlóan) az újonnan feltárt intakt forrásanyag bűvöletében csak úgy ontotta a (korszerű szemléletbe foglalt) adatokat. Jakab Elek pedig hosszú életének (1820—1897) nagyobbik felében ott ült ezek közt az adatok közt: már 1848 előtt, az erdélyi kincstartóság fiatal tisztviselőjeként folytatott kutatásokat a Szebenben székelő Thesaurariatus levéltárában, 1854-től pedig (1848—49-i Mátyás-huszárkodás, majd az ezért rá kiszabott börtön és az apja kicsiny birtokán töltött, szellemileg változatlanul mozgékony évek után) Mikó Imre hívására, annak munkatársaként történeti forráskiadvány anyaggyűjtője. (Különösnek tűnő, de a kor törvényszerűségeinek pontosan megfelelő kép: az 1848 előtt „fontolva haladó" Mikó Imre válik a nagy liberális vezérgárda — Wesselényi, Bethlen János, Kemény Dénes, Szász Károly — sorozatos elhalása után az egyelőre kulturális téren tevékenykedő erdélyi magyar politika vezéralakjává, s ebben jelentős szerepet kap mellette két 48-as baloldali fiatal, Kőváry és Jakab Elek, akik ráadásul mindketten unitáriusok is — Mikó maga a református arisztokrácia vezető alakja.) Jakab Elek 1861-ben kerül tisztviselőként az erdélyi Főkormányszék levéltárába (annak igazgatója, akkor apósa, a levéltár rendezésében és gondozásában elmúlhatatlan érdemeket szerzett Mike Sándor), 1863-tól a levéltár aligazgatója, pár év múlva igazgatója; mikor ez a levéltár a mai Magyar Országos Levéltár 1874-i megszervezése után Budapestre kerül, maga is az Országos Levéltár munkatársaként folytatja tevékenységét. Késő öregségében éri a halál 1897-ben — úgy, hogy utolsó nagy munkáját. Udvarhely megye történetét már másnak (Szádeczky Lajosnak) kell befejezni. Fél évszázad a levéltári forrásanyag közt, az ő mozgékony szellemével: az eredmény egy alig áttekinthető méretű produkció. Egyed Ákos kitűnő bevezető tanulmányában osztályozza ezt a történetírói tevékenységet. Már a kategóriák száma is sokat mond: várostörténet, jog'örténet, művelődéstörténet, intézménytörténet és külön a székelység története — ráadásul az egyes kategóriákban olyan műveket találunk, mint az elsőben Kolozsvár monumentális története, hatalmas (és pontos) okmánytárral, a művelődéstörténet csoportjában Bölöni Farkas Sándorról írt monográfiája, Kriza-életrajza. Szaporíthatnánk a példákat. Az ismeretlen tények végtelen tömege közt — szinte teljesen egyedül. Szilágyi Sándort és körét a Habsburg-kori kormányhatóságok levéltára nem érdekli (nem szólva Thalyról, aki nyíltan feleslegesnek ítéli ezt az irategységek millióit kitevő anyagot), Köváry nagy összefoglalója elsősorban publikációkra épül. Jakab Elek maga vállalja, hogy kásahegyeken egye át magát — több irányban is. A munkáiban foglalt tények ellenőrizhetők. Míg az EOE de más korabeli forráskiadványok is általában így adják meg a forrásanyag jelzetét: Országos Levéltár — vagy jó esetben: Kamarai Levéltár, Gyulafehérvári Káptalan Levéltára, Jakab Eleknél a levéltári jelzet mai fogalmaink szerint is pontos, visszakereshető. Egyed Ákos éles szemmel találta meg Jakab Elek egy dolgozatában azt a máig ható érvényű hitvallást is, amelyet bevezető tanulmányában idéz: „Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs." A tények tisztelete elemi és magasabb fokon, összefüggéseik alapos, kora
