Századok – 1987
KÖZLEMÉNYEK - Hermann Róbert: Görgei váci manifesztumának historiográfiája 849
850 HERMANN ROBERT cikkek és elemzések még csak a belső hatalmi harc „mellékhadszínterein" lezajlott csetepaték voltak. 1849. augusztus után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott: a „szemben álló" felek mindegyike kicsöppent magából a hatalomból; hadakozásaik további főhadszínterévé tehát a sajtó és a könyv vált. 1848—49, a „nagy év" örökségével az itthonmaradottaknak és az emigráltaknak egyaránt szembe kellett nézniük, s el kellett dönteniük, mit hajlandók vállalni az elmúlt másfél év egészéből: 1848-at szeptemberig? decemberig? 1849-et április 14-ig? esetleg április 14-ét is, hangsúlyos módon? Az emigránsok, különösen Kossuth és köre, főleg az első években, vállalták az egész örökséget, még ha meglehetősen szelektív módon is. Igazán dicsőséges szemükben az 1848. március-áprilisi, az 1848. szeptemberi, ill. az 1849. április időszak volt. Ezeken belül s ezek mellett természetesen kitüntetett szerep jutott néhány, azóta jelképpé vált dátumnak, különösen 1849. április 14-nek, a trónfosztás és a függetlenség kimondásának. Az itthonmaradottak és az emigráció kevésbé radikális képviselői, kényszerből, meggyőződésből vagy mindkettőből, magukénak vallották 48—49-ből mindazt, ami — szerintük — a magyar haladás érdekeit szolgálta; viszont megtagadtak mindenfajta közösséget a „felelőtlen" a „szájhős" a „demagóg" az „álomkergető" Kossuthtal. E tábor tagjainak állásfoglalását szintén a függetlenség kérdésében vallott nézeteik határozták meg. E tábor teljes egészében elvetette április 14-ét, s vele együtt az egész kossuthi politikát. Mindezt megkönnyítette az „post hoc ergo propter hoc"-szemlélet is, amely a Függetlenségi Nyilatkozatban látta a cári intervenció okát, azon eseményét, amely eldöntötte a magyar szabadságharc sorsát, s megkérdőjelezte: marad-e egyáltalán valami 48-ból? Kossuthból így lett 48 hűtlen sáfára, aki „hatra vagy vakra" játszotta meg a nemzet sorsát. A magyar közgondolkodás állandó ideológiai modelljei közé tartozik mind a magyar glóbusz-szemlélet, mind a magyar bűnök emlegetése. E két formulát lehet és szokás egymás ellentéteinek tekinteni, pedig igen-igen közeli rokonságban állanak egymással; voltaképpen a kettő egyazon dolog két oldala. Mindkét szemléletet egyfajta magyar-központúság jellemzi; míg azonban az egyik által kialakított képben a pozitív vonások uralkodnak, addig a másik kép alkotói sötét színekkel festenek. E két szemlélet különböző időpontokban jelentkezhet, s dominanciájuk váltakozásán lemérhető a nemzeti „kedélyállapot" változása is. Az itthonmaradottak bírálata a kossuthi politika felett éppen azért volt sok tekintetben igazságtalan, mert a Széchenyi által annyit emlegetett nemzeti hibák legfőbb képviselőit e politika exponenseiben, érvényesülésüket pedig a függetlenségi politikában vélte felfedezni. Azon már csak kevesen gondolkoztak el, hogy az összecsapást végül is nem e politika képviselői provokálták, s hogy 1848 szeptemberében a forradalom vezetői előtt az ellenálláson és a behódoláson kívül más reális lehetőség nem mutatkozott. Igaztalan lenne viszont a fenti álláspont megfogalmazásáért teljes egészében elítélni a Kemény Zsigmond körül megszerveződött csoportot. Egyrészt azért, mert Kossuth valóban követett el elkerülhető hibákat is.
